Református Félóra
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
Református Félóra - 2018. április 18.
(részlet a műsorból)

"Bizony, bizony mondom néktek: A ki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másunnan hág be, tolvaj az és rabló. A ki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az. Ennek az ajtónálló ajtót nyit; és a juhok hallgatnak annak szavára; és a maga juhait nevükön szólítja, és kivezeti őket." János 10,1

Sokan feltették már a kérdést: Vajon mi az akol ebben a példabeszédben? Hogyan lehet Jézus egyszerre pásztor is és ajtó is? Hogyan lehet ezt a négyes képet, hogy "ajtó, akol, pásztor, juhok" átfordítani a mi mai életünkre? Valószínűleg erre a kérdésre sincsen egyetlen jó válasz. De most kíséreljük meg végiggondolni ezt azzal a régi képpel, hogy itt valójában az ember szívéről van szó. Jézus a lelkünk ajtaján kopogtat. Két kérdése van. Az egyik ez: Vajon be tudjuk-e őt engedni lelkünk legmélyebb bugyraiba? A példázat képével szólva, vajon a pásztor-e az, aki bejön? A másik kérdés pedig ez: Vajon milyen módon engedjük Őt be? A példázat képével, vajon az ajtót nyitjuk-e ki?
A világot az a vágy mozgatja, hogy az ember mindig többet szeretne, mint ami most van. Soha nem elégedünk meg. Növekedni szeretnénk, és mindig többek szeretnénk lenni holnap, mint amilyen ma voltunk. Csakhogy ez a növekedés többféleképpen történhet. Növekedhetünk úgy, hogy a markunkba kerül több minden, a birtoklási ösztönünk elégül ki: Egyre nagyobbak és erősebbek leszünk így. De növekedhetünk úgy is, hogy egyre nagyobb tágasságban és elfogadásban élünk. Nem birtokolni akarunk, hanem fejődni a lelkünkben, és akkor szabadságban élünk. Ebben az esetben a növekedés iránya az odaadás, a lelki készség fejődése és nem a bírvágy.
Ha egy tolvaj végigmegy az utcán, akkor azt keresi, hogy melyik a legsebezhetőbb ház, hol nincs riasztó, vagy hol van egy bokor takarásában az ajtó. Nem vesz észre mást. Lehet, hogy elsétál mellette egy szent ember, lehet, hogy valaki éppen gyógyul egy házban, de ő ezt nem látja, mert nem erre figyel. Csak a zárakat, az ajtókat nézi. Így vagyunk mi is a vágyainkkal. Mindannyian szeretnénk kiteljesedni, növekedni, de ennek az irányát mi magunk szabjuk meg. Ha így értelmezzük ezt, akkor Jézus példázatában a tolvaj bejövetele az életünkbe azonos a hamis vágyakkal, az elromlott és egészségtelen mohósággal, amikor féltékenyek vagyunk, amikor ragaszkodunk dolgokhoz, és szenvedést hozunk el saját magunknak. Hiába akarunk növekedni, a vége az lesz, hogy azt érezzük, kirabolt az élet.
A másik út az, hogy megtaláljuk valódi, mély vágyainkat, amit nagyon szeretnénk, ami ránk jellemző, amit Isten szinte belénk teremtett. Tehát nem a markolni akaró kéz vagyunk, hanem a szív, amely a mélyben talán biztonságra vágyik, talán közösségre, talán megbecsültségre. Hiszen ennek a világnak a tárgyai mind csak jeleznek valamit. Valójában nem pénzre vágyunk, az csak egy vasdarab vagy egy papír fecni. Arra vágyunk, hogy abból a pénzből valami olyat vásároljunk, amivel örömöt szerezhetünk magunknak és egymásnak. Ezeket a mély vágyainkat megtalálni, ezeket engedni megszólalni, - ezt jelképezheti a példázatban az ajtó. Ez a korrekt út ahhoz, hogy Jézus bejöhessen az életünkbe. De az a legfélelmetesebb, hogy néha még Jézust is a bírvágyunkkal közelítjük meg. Ő az, aki nekünk mindenfélét ad, amire vágyunk és így még Jézusból is tudunk rablót csinálni.
Valaki egyszer elmesélte, hogy egész Rómát úgy járta végig, hogy a mellékhelyiségeket kereste. Nem emlékszik semmire, mert annyira kellemetlen érzés gyötörte, hogy minden kérdése csak az volt, hol van egy WC. Ő csak ezt ismeri Rómából. Sajnos az egész életünket végigélhetjük úgy, hogy csak a zsigeri vágyak hajtanak minket. Akkor ennyit éltünk meg ezen a földön. De kinyílhatunk arra is, hogy utat engedünk annak a lelki bőségnek, amire Isten igazán teremtett bennünket. Hiszen Ő azt szeretné, az eredeti képpel élve, hogy a juhok és a pásztor harmóniában, valami nagy szépségben és bőségben éljenek. Ha így látjuk a világot, akkor nem válogatunk a jó és a rossz között, hanem Isten ajándékának látjuk az esőt is, a napsütést is, a csillogó zúzmarát is, de a tűző napban megcsillanó fényeket is. Mindez annak a kérdése, hogy képesek vagyunk-e kinyílni Isten vágyai felé, vagy pedig benne rekedünk saját hiányainkban, szomjúságunkban.
Adja Isten, hogy meglássuk szívünkön azt az igazi ajtót, Jézust. Adja Isten, hogy ösztönös növekedési vágyunkat ne a markunkban, hanem a szívünk mélyében éljük meg, hogy Isten bősége eljuthasson hozzánk. Ámen.

A MŰSOR SZÖVEGE
www.tebennedbiztunk.hu - 2009 - Minden jog fenntartva