Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

2018. október 5.

Értékes lomok

"Ugye, öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok! " (Lukács evangéliuma 12,6)

A világunk ma nagy konfliktushelyzetben van önmagával. Mert az az életmód, ahogyan élünk, nem fenntartható. Minden emberre jut ezen a bolygón majdnem két hektár föld, de ahhoz, hogy így éljünk tovább, sokkal nagyobb területre lenne szükség. Az a jellemző magatartásunk erre, hogy nem veszünk róla tudomást.
Pedig akkor, amikor valami nem stimmel az életünkben, érezzük, hogy már magunkkal sem vagyunk igazán őszinték, annak kellene az első dolgunknak lennie, hogy megállunk egy pillanatra. Ma lelkészek tucatját hívom fel telefonon, és rendre azt mondják, bocs le kell tennem, nem érek rá. Idő nélkül, folytonos kapkodásban nem lehetséges az, hogy rálátásunk legyen mindarra, amit teszünk. Ugyanez történik a nagypolitikában is. Abban a versenyben, ami ma folyik, nincs idő gondolkodni.
Arra pedig végképp nincs idő, amire a legnagyobb szükség volna, hogy közösen, egymást meghallgatva gondolkodjunk! Éppen ezért a személyes kapcsolatainkban valami hasonló történik, mint ami a természet javaival. Óriási igényt támasztunk egymás felé, harcolunk, fontosak akarunk lenni, és megszűnnek a szolidáris hálók. Kiszedjük a szemétből azt, ami nekünk éppen most jó. De nem gondolkodunk azon, hogy az egész bolygónk képtelen abban a tempóban újraalkotni önmagát, visszaállítani a „rendet”, mint ahogyan mi a szemetet termeljük.
Ma már hallhatóak a konkrét próféciák: Legkésőbb 2050-ben óriási katasztrófa lesz. Hiszen ha egy rendszerből sokat kiveszel, igaz ez egy emberi test szerveinek a rendszerére is, ha csak követelsz, viszont nem adsz ennek arányában, akkor az ember megbetegszik, a természet pedig nem képes többé éltetni, táplálni minket.
A minap Budapesten egy villanegyedben lomtalanításon jártam. Megdöbbentő mennyiségű kacat volt az utcán. Az emberek, mint a sivatagi keselyűk igyekeznek a saját vélt túlélésüket biztosítani a lomokból. Persze, jó dolog ez a gyűjtögetés, meg érdekes a szemétszobrászat is, de alapvetően ez fej a homokban.
Isten kérdése inkább az, hogy melyik irányba állunk be? A Föld nagy közösségét látjuk magunk előtt, egy folyamat részeként értelmezzük magunkat, vagy sok egymás mellé pottyantott pici egyén vagyunk? Mert ha ez az utóbbi igaz, akkor egymást is lomtalanítani fogjuk. A saját bőrömön átéltem azt, hogy mit jelent lommá válni egy közösség számára. Mintha ezt mondták volna: Jó volt az, amit eddig tettél, de most már nincs rád szükség! Lehet így gondolkodni, de ez az út a közösség pusztulásához vezet. Ma az egész világ kimondva vagy kimondatlanul számos embercsoportnak azt üzeni: Fontos voltál addig, amíg az aranyat adtad, de most már lom vagy, nem érdekel, mi lesz veled. Vagy: Fontos voltál, amíg kézzel szedtük az almát, de most már lomtalanítunk, mert géppel érdemes ezt megoldani, menj a nagyvárosba, találd fel magad!
Ezzel a gondolkodással az emberiségnek nincs jövője. Jézus viszont azt mondja, hogy mindenki érték! Ezen a világon számára nincs selejt! A verebeket ötösével számolták, mert egynek semmi értelme sem volt önmagában. Isten külön-külön veszi számba a teremtett világ minden lényét, és egyen-egyenként gondol rájuk. Nem tekinti lomtalanításnak, amikor valaki lecsúzliz egy verebet. De nálunk, embereknél még a lehulló hajunk szálai is egyesével értékesek. Lehet, hogy komposzt lesz belőlük, de fontosak, és van valamilyen szerepük ennek a világnak a körforgásában.
Ma, 2018-ban mindenki előtt éles kérdés: A világ szolidáris, fenntartható útján jár, Krisztus nyomában, vagy pedig homokba dugja a fejét, és saját érdekét elkülönülten nézi. Akkor azt látja, hogy az önmagába visszaforgó világ nem győzi a mi tempónkat. Akkor a világ szétszakadozását erősíti. De ha ezt tesszük is, Krisztus akkor is számon tart minden egyes emberi hajszálat.

Nem görbülhet egyetlen hajukszála,
őrzöm legkisebb ráncaik
a kőzeteknél konokabban
az ítéletnapig...
(Pilinszky János: Sírvers)