Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

2018. november 2.

Veszteségünk színei

"És az Isten eltöröl minden könnyet...; és halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak."
"...növekedjetek a kegyelemben..."
(Jel 21,4 és 2 Péter 3,18 )

Az ember veszteségről veszteségre éli minden napját. Tavaly egy komolyabb gyász-élményem volt. Egyszer, akkor sétálgattam az erdőben, kezembe vettem egy-egy levelet, figyeltem színeit, majd elmorzsoltam, ahogyan az élet is elporlasztja dolgainkat, kapcsolatainkat és sokszor az álmainkat is. Azt figyeltem meg, micsoda széles színskálán mutatja be nekünk Isten évről évre az elmúlást. Veszteségeink okozta érzéseink nagyon színesek.
Ott van a piros benne. Amikor tiltakozom a valóság ellen, mintha vulkán törne föl bennem, mert nem akarok veszteni. Nehéz feladat, hogy engedjük fájni a fájdalmat. Erős az emberben a késztetés, hogy gyorsan oldjuk fel a feszültséget. De az ősz pirosa is izzani akar, és néha a lelkünk fájdalmai is ezt teszik.
Aztán ott a fekete. A mindent beszippantó fénytelenség. Az ember a felelősöket keresi. Néha arra vagyok dühös, aki már nem is él. Aztán magam ellen fordulok, talán depresszióba esem. Ez a fekete szín is eljön a veszteség idején.
De látunk rozsdabarna leveleket is ősszel, és a szívünkben is fel-, felcsillan ez a szín. Ilyenkor alkudozunk. Játsszuk az erőset. Egyezkedünk az Istennel, és a sárban lépdelünk, az elmúlásssal, a rozsdállással akarunk kibékülni.
Aztán eljön a veszteség részeként elkerülhetetlen szürkés-barnás, amolyan semmilyen világ, amikor mélán ülünk, és beletörődünk abba a semmibe, amit a gyász, a veszteség elhozott. Talán belső párbeszédbe is elegyedünk valakivel, aki nem él már, és legyintünk rá.
De felcsillan egy sárga levél, amely új reményt mutat. Mintha valaki azt mondaná: Foglald el magad! Persze, tudom belül, hogy ez csak álomvilág, és a gyengeség erejét kellene megtalálnom, de a lelkemben egy picit valami mégis elmozdult, hogy elvezessen a fehér színhez.
Ősszel annyi minden szürkés fehér lesz. Ez a szín hozza el azt a világot, amikor már semmihez sincsen erőm, minden reményem szertefoszlik, és az erőt csak Felülről várom.
Azt mondják, hogy ami nem öl meg, ami nem tud elpusztítani, az megerősít. Vagy növekszem a veszteség útján, vagy pedig a vég vonzásában élek. De éppen abban a pillanatban, amikor már semmiféle erőt nem tudok felmutatni, észreveszem azt a néhány zöld színű levelet, amelyek a növekedés jelei még ősszel is. Egy életen át hordozzunk összes sebünket, amik bennünket értek. Ezek gyógyulgatnak. De egy életen át lehet növekedni is, és egyre közelebb kerülni Istenhez. Akkor is így van ez, ha adásként éljük meg jelenlétét, és akkor is, ha vesztesként találkozunk vele. Ő az, aki minden körülményben a növekedést adó ura ennek az életnek. Ezért nem az a kérdés, hogy miben vagyunk, hanem az, hogy merre tartunk. Bármilyen gyászban vagy örömben vagyunk is, Isten azt szeretné, hogy zöldelljünk, növekedjünk!