Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

2018. szeptember 15.

Könnyek

"Jézus sírt. " (János evangéliuma 11,35)

Egyszer, úgy három éve egy püspökkel beszélgettem, és elsírtam magam. Soha azelőtt nem történt meg velem, hogy hivatalos ember előtt sírjak. Ez mindenkinek zavarbaejtő, nem szeretem. Mégis, valamiféle belső bizalom született akkor bennem, és mertem gyengének mutatkozni. Nem szoktuk meg, szégyelljük, ha gyengeségünket feltárjuk a másik előtt. Amikor sírunk, jelét adjuk szenvedésünknek. De mivel a mai világunkban nincs szükség szenvedésre, legalábbis ezt gondoljuk, ezért a szenvedés jelére sincsen szükség.
A Biblia szerint azonban Istennek köze van a könnyeinkhez! Sőt! Mintha Ő különösen is benne lenne nagy érzelmi hullámainkban, örömkönnyeinkben is és fájdalmas pillanatainkban is.
Isten testté létele úgy is elmondható, hogy könnyé lett az Isten. Nem csak az igaz, hogy Ő majd letöröl minden könnyet, hanem az is, hogy velünk sír az Isten.
A középkor embere nem véletlenül mondta, hogy a könny Isten ajándéka. Azért ajándék, mert ellene mond a hasznosságnak és a cinizmusnak. Szent Ferenc életrajzában olvassuk:
Ha Isten szolgája elkedvetlenedik, azon nyomban az imádsághoz meneküljön, ha ugyanis beleáporodik a búskomorságba, és nem orvosolják könnyekkel, kitörölhetetlen rozsdafoltot ejt a szíven. (Szent Ferenc első életrajza, Vita prima)
Mintha a könny a lélek olaja lenne. Gyökössy Endre így mondta, Jézus szavát kölcsönvéve: Boldogok, akik még tudnak sírni, mert őket még meg lehet vigasztalni.
Amikor az emberből ösztönösen felfakad a sírás, akkor nem akar semmilyen célt elérni, csak létezik. Olyan, amilyen: Talán dühös, talán sebesült, talán gyönyörködik. Maga a létezés tör fel belőle. De amikor elkezdünk magunkon uralkodni, akkor félrefordulunk, letöröljük a könnyünket, mosolygunk, és már nem merünk tisztán megmutatkozni. Már urak lettünk.
A könnyek mossák a szemet. Még a biológia is alátámasztja, hogy valóban kisírjuk magunkat, mert bizonyos anyagok távoznak a szervezetből, és emiatt megnyugszunk. Amikor sírunk, ott vagyunk, ahol mindig is lennünk kellene: Szegények vagyunk, amilyen valójában mindenki ebben az életben: Nem hoztunk semmit ide, és nem is viszünk el innen semmit sem! Ahogyan a könnycseppek áttetszőek, mi is azokká válunk.
Jézus egyik csodatétele előtt sírt. Ez Lázár feltámasztása volt. Pedig pontosan tudta, hogy nemsokára ismét élni fog a barátja, és mégis könnyezett. Magamról nem tudom elképzelni azt, hogy nemsokára valami jó ér, és mégis sírok. Jézus azonban bevonódott a gyászba. Jelen volt abban a pillanatban, a fájdalomban is.
Ha Isten sírt, akkor én is sírhatok. A sírás a legjobb szer a közöny ellen.
Mostanában sokszor könnyezem, és azt remélem, hogy Jézus velem sír. Isten világa az a szolidáris világ, ahol meglátjuk a velünk is könnyező mennyei Urat. Így aztán bátran sírhatunk egymással is, mert akkor Isten velünk van, akkor átéljük tapasztaljuk Őt, aki mert gyenge lenni, aki vesztesként is jelenvaló. Neki sokkal nagyobb baja van szívünk közönyével, hatalmi játszmáinkkal, uralkodni vágyásunkkal, mint könnyeinkkel.
Pilinszky János írja: ”Ahogy az elemek közül a tenger az „atya”, minden víz, eső és sírás tékozló fia a tengernek. A tenger Isten sírása… amikor sírunk, a pillanat és a végtelen kicsap arcunkon. Szemünk legfőbb szépsége talán nem is az, hogy látunk vele, hanem hogy általa adatott meg kinek-kinek a sírás irgalma, … nem is a szemünk, hanem a szemgödrünk sír, mintegy jelezve, hogy sírásunk az ősibb…, hogy szemünk világa a tengerből született, hogy minden világosságunknak sírásunk a fundamentuma.” (Új Ember, 1973. február 25.)
Ámen