Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

2018. szeptember 25.

Fény

"Azért jöttem erre a világra, hogy ítéljek, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakok legyenek." (János evangéliuma 9:39 )

Elhatároztam, hogy ebben a filmes áhítatban megmutatom azt a helyet, ahol nekem jó imádkozni. Ezt álmodtam magamban. Ahogyan felfelé botorkáltam a hegyre, magam elé képzeltem ezt az élményt: Majd csend lesz. Majd mások elé varázsolom, milyen is ez az erdei imaösvény. De a valóság más lett. Nálunk valahogy úgy jutunk be az erdőbe, mintha egy szülőcsatornán kellene bemenni. Egy rövid, szűk szakaszon jutunk át egy tágasabb térre, ahonnan elágaznak az utak. Egyszerre azonban egy kisgyermek termett ott, kiabálva elszaladt mellettem, és az apukája mögűlem kiabált neki, hogy álljon meg. Majd ő is megkerül másik gyerekével együtt, akit végül a nyakába vett. Így mentek előre. A történet egészen más lett, mint amiről álmodtam. Most ezt a képet mutatom be, mert ez a valóság. Nem zengek ódákat az imádságról, misztikus sétáimról, mert „megzavartak”. De vajon jó kifejezés az, hogy megzavartak? Nem inkább úgy van, hogy az élet mindig hoz valamit, amit éppen, és abban észrevehetjük Istent, de el is mehetünk mellette. Mintha az életünk minden baja ebből fakadna. Mintha homály ült volna szemünkre. Ott van mellettünk Isten valósága, világít fénye, elküldi jeleit, mégsem látjuk meg Őt. Az emberben erős a vágy, hogy mit is szeretne nézni. Emiatt nem látja meg azt, ami valójában van! Mint abban a kísérletben, amiben pálcikákat mutattak egy embernek. Mivel mindenki következetesen a kisebbet mondta nagyobbnak, az az ember is ezt mondta, akivel a kísérletet végezték. Ösztönünk azt diktálja, hogy azt lássuk, amit mások is látnak. Tehát az, hogy mit is látunk igazából, az a szívünkben és a gondolatainkban dől el.
Kimegyek a természetbe. Küzdök vele. De a lényeg az, hogy egy gyönyörű naplementét láthatok. Csak oda kell bújni az ágak közé, csak meg kell állni egy pillanatra.
és mennyire más ez, mint amikor reggel felkelek, és a felkelő napot látom. Mások a színek, másról szól az egész történet, pedig ugyanaz a nap, ugyanúgy a föld közelében süt.
Ahhoz, hogy lássuk, hogy észrevegyük életünk igazi lényegét, időnként meg kell állni. Babits Mihály még nem utazott repülőgépen, de már ezt írta: „Mint könyvnyomtatás az irodalmat, úgy semmisítette meg a vasút a művészetet. Mióta gyorsan utazhatunk, hamar látunk sok mindent, elfelejtettünk látni; semmit sem látunk igazán. Mióta ezer tájon járunk, ezer városban, egy tájról, egy városról sincsen hangulatunk. E szép világot behunyt szemmel járjuk és a dolgok jelentőségébe behatolni nem érünk rá. Minden dolognak mély jelentősége van.” (1911. Huszadik, huszadik század)
Időnként meg kell figyelni a dolgokat. Ki vagyok én, aki látok? Mi van előttem?
Ha nekiindulok, hogy most ezt és ezt csinálom majd, ezt akarom látni, akkor lehetséges, hogy éppen a lényeg mellett megyek el.
Talán inkább azt kellene mondanunk: Elmegyek, szeretném ezt megnézni, de lássuk mi jön.
Isten világosságot ad, bevilágít mindent, ha nyitottak maradunk, és befogadjuk fényét. De ha nagyon ragaszkodunk bármihez is, akkor félő, hogy megromlik az igazi, belső látásunk. Már csak nézünk, vagy inkább bambulunk.
Félő, hogy nem vesszük észre a szaladó kisgyereket, akivel találkoznunk kellett, aki nem azért jött, hogy megtörje a csendet, hanem hogy elmondja, ilyen is lehetsz! Szaladj, éld vidáman az életedet!
Isten nyitottságot kér tőlünk, és akkor megláthatjuk Őt! Mert néha a sötétségre is szükség van azért, hogy egyre ragyogóbban lássuk a Világ világosságát!