Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2002. február 10.

"kiálts teli torokból, ne kíméld magad..... talán ilyen az a böjt, ami nekem tetszik? ... ha eltávolítod körödből ... az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyered ... akkor felragyog világosságod a sötétségben..."

Ézsaiás könyvének 58. részéből



Interjú Gyökössy Endréné, Reini nénivel

Svájcban egyetemre jártam, és ő ott látott engem. De én nem tudtam, hogy ő látott, betévedt egy előadásra. Én szépirodalmat és művészetet tanultam Bázelben. Ő Svájcban tanult már mint kész lelkész, mert Ravasz püspök úr kiküldte, mert akkor még Magyarországon nem lehetett igazi pszichológiát tanulni. A férjem volt az első, aki a pasztorálpszichológiát terjesztette C.G. Jung alapján. No, később mondta, hogy amikor meglátott, ezt gondolta: Az a kis szőke nő, az papnénak való. Édesapám egy igen híres professzor volt, de ő hirtelen az asztalunkhoz jött, meghajolt, és megkérdezte édesapámat: Szabad elvinni a lányát egy táncra? Én mit mondtam volna? Pedig nagyon rossz táncos voltam, de ő csodálatosan szépen táncolt. Hazamentünk. Szüleim azt mondták, nagyon kedves fiatalember. Még azt is elmesélte, hogy magyar és lelkész - hát jó. Másnap jött egy csokor rózsa. A testvérem nem értette a dolgot, megkérdezte tőlem, hogy lehet, hogy te kapsz virágot, holott mindenki nekem udvarol. Később meg is kérdeztem a férjemtől, "miért nekem hoztad a virágot," hiszen ő a szép, nem én. Ő azt mondta, olyan kicsi gömbölyű és fekete szépség sok van Magyarországon is. De ilyen hosszú arcú szőke, az nincs. Ezt később mondta. Akkor nagyon gyorsan meghívták a szüleim. Pedig nem tudta, hogy ki vagyok én, csak azt tudta, hogy hol lakom. Gyönyörű park volt nálunk és uszoda is.

Nem is tudta, hogy a professzor lányának udvarol?

Nem, nem semmit sem tudott, és elé jöttem, ő teljesen meg volt döbbenve: Te itt laksz? Hát persze, ez az én otthonom - mondtam. Később mondta, mennyire meg volt lepve: Mit fogok most én csinálni, ha ez ilyen szépen lakik? De azért bejött, azonnal édesapám szobájába ment, kopogott, mondta tessék, ő erre ezzel kezdte: kérem a lánya kezét. Édesapám erre - nagyon szép és jó, de hát nem is ismerem. A férjem megígérte, hogy ír leveleket a püspöknek és egy másik tanárnak, hogy megírják, hogy kicsoda. Apám azt mondta, hogy Magyarország Hitler oldalán harcol, mert ez 41-ben volt. El fogja veszíteni a háborút, az biztos, pedig Hitler akkor magasan volt, és a lányomat egy ilyen országba küldjem? De édesanyám másként látta. Nagyon szeretett táncolni, szerette a zenét, táncolt vele. Édesanyám megdolgozta édesapámat, amíg azt mondta, jó, legyen. Nagyon gyorsan kellett mindent intézni, mert vissza hívták a magyar állampolgárokat Magyarországra, menni kellett. Úgyhogy már júliusban volt az esküvőnk. Akkor rögtön Magyarországra kerültünk. Egy szörnyű, szörnyű utazás után - minden elsötétítve, végre megérkeztünk Budapestre. Akkor még itt nem volt háború. Itt az állomáson fogadott az apósom, ő a MÁV- helyettes vezérigazgatója volt. Külön szalon-kocsija volt. Kínáltak a magyar ruhás lányok kenyeret meg tejet. Az akkor csodálatos volt. Svájcban már jegyre lehetett mindent kapni. Az olyan volt, mint egy kis Kánaán. És a fekete leves utána jött.

Mi volt a legsokkolóbb?

Nagyon fiatal voltam. Akkor az ember könnyebben szokja meg. Nagyon hamar állapotos is lettem, úgyhogy egész egyszerűen a nagy tengerbe bedobtak. Az apósom tanított rögtön magyarra, októberre már mentem vásárolni.

Hol tetszettek lakni?

Rákospalotán először, mert a férjem Rákospalotán volt lelkész. Később, 42-ben hívták ide Újpestre. Újpesten nem volt gyülekezet. Akkor vált külön az Újpest újváros. Két lelkész harcolt ott, és akart lelkész lenni. Akkor a püspök azt mondta, ez egy nagyon áldatlan dolog, Gyökössy Endre legyen itt lelkész. Az nagyon nehéz volt, mert nem volt se templom, se parókia, csak egy kis iroda, és száz szék, meg egy pecsét. De ő ezt a gyülekezetet építette. Egy kis házat örököltünk, és lassan-lassan a legnehezebb időben épült ez a kis templom. Mindig voltak jó emberek, még a kommunista időben is. Volt aki mondta: "Építkezni nem szabad az egyháznak, de javítani, azt igen." A javítás címszó alatt mindig egy kicsit-kicsit előre haladtunk, míg ez a szép ház lett.

Bandi bácsi rögtön látta, hogy "papnénak való." És tényleg annyira szükség van a papnékre!

Bizony az a magyar közmondás, hogy kinek a pap, kinek a papné. Ebben van igazság. Nálunk hála Istennek úgy volt, hogy tudtunk ketten szolgálni. Sokszor kértek, hogy rádióban, tévében szóljak, de én nem vállaltam amíg ő élt. Ez az első. Egy családban van egy karizmatikus ember, az legyen. Én csak arra vagyok, hogy szolgáljak.

Mit jelent ez?

Itt különösen nehéz volt, mert kicsi volt a fizetés. Öt gyerekünk volt, sajnos három meghalt, csak kettő maradt. Akkor jött ez az idő, amikor a békepapok voltak. Azok kaptak nagy pénzt, akik hajlandóak voltak kiszolgálni a kommunista kormányt. De ő ezt nem tette. Azért én mentem dolgozni. Még pedig a svájci nagykövetségre. Ott rendes fizetést kaptam, nehéz, de érdekes munka volt. Főleg, a férjemnek nem kellet beadni a derekát, vagy lámpákat gyártania, mint másik szegény papoknak, vagy vidékre helyezték őket. Úgyhogy így tudtam rajta segíteni. Nemcsak pénzzel, hanem sok beszélgetéssel. Mindent megtanultam, amit tudtam.

Együtt tetszett tanulni vele?

Sok könyvet hozattam neki Svájcból, azt lehetett, mert azok pszichológiai könyvek voltak. Akkor még Magyarországon nem ismerték Jungot, csak Pavlov kutyája volt, más nem. Mindig igyekeztem up-to-date lenni. Hogy mindenről tudjon velem beszélgetni. Nagyon elfoglalt volt, mert nagyon sokan jöttek hozzá. De mindig volt arra idő, hogy este nyugodtan beszélgessünk. Nagyon komolyan vette a lelki beszélgetéseket, amelyeket folytatott. Nem mondta, hogy kiről volt szó, csak a problémáról beszéltünk. Most újra kiadják a legfontosabb munkáját, a "Magunkról magunknak" címűt. Van egy első példányom ebből, abban az van beírva Reinhildnek, a legjobb feleségemnek, társamnak, aki nélkül ez a könyv nem születhetett volna meg. Ennél szebbet egy feleségről nem lehet mondani. Egy lelkésznek nagyon kellett vigyáznia, hogy kivel beszél. Aki barátja volt, az Joó Sándor volt, aki sajnos nagyon korán meghalt. Őt is meghurcolták 56-ban. Csak egy-egy cukrászdában beszélgethettek.

Mit csinált 56-ban?

Semmit. Kiadott egy egyházi újságot. Őt is a Fő utcába hurcolták. Ravasz László, mint püspök akkor visszajött, és rögtön kiadtak egy rendes Református Lapot, ő írta a fő cikket. Emiatt az egy szem lap miatt csináltak házkutatást. Felverték a gyerekeket. A gyerekek szemébe világítottak, úgy hogy Dóra lányom olyan sokkot kapott, hogy sokáig kellett gyógyítatni. Bevitték a Fő utcára és mondták neki - ez valami borzasztó volt - hogy mi van az íróasztalán. Máig nem tudjuk honnan tudták. Jártak hozzánk emberek, de róluk nem gondoltuk volna. S amikor faggatták, ki volt ez, kivel volt együtt, akkor hallotta a háttérből, hogy mondták, a felesége egy híres svájci jogásznak a lánya. Nem szükséges, hogy emiatt romoljon meg a mostani Magyarország helyzete Svájccal. Így tudtam rajta segíteni, amennyire tőlem tellett.

Ez megdöbbentő, és azután mi történt?

Húsz évig a fiókjának írt. Mindig voltak azonban, akik a prédikációit leírták és terjesztették. Amikor hatvankettőtől lehetett kazettát kapni, akkor kazettáról kazettára. Később már a könyveket is ki lehetett adni. Érdekes, hogy különösen a katolikus egyházban nagy hatása volt. Ő nagyon ökumenikus volt, mert az édesanyja katolikus, az apja református volt, és nem volt köztük soha semmiféle nehézség emiatt. Úgyhogy nem tett különbséget. Azt mondta: ha valaki keresztény, vagy keresztyén, keresi az Urat, mindegy, arra vagyok való, hogy segítsek neki...

El tetszene mondani, hogyan ment el Bandi bácsi?

Két szívinfarktusa volt. Az első tűrhető volt, a másik igen-igen súlyos. Akkor vele voltam a kórházban három napig éjjel-nappal. Kapott egy pacemakert. Így élt még két évig. Ő akkor már nyugdíjban volt, mert nagyon okosan, akkor ment el, amikor sírtak utána. A legtöbb lelkész húzza-húzza az időt, és a hívek már szeretnének egy fiatalt. Ő még egy jó darabig, mint nyugdíjas szolgált. A pacemaker dolog után aztán gyöngébb lett. Nagyon fázós volt. Meleg volt nála. Én még Svájból megszoktam a fűtetlen szobákat. Mindig volt nála egy csengő. Akkor reggel nagyon korán, hat órakor csengetett. Mondom, mi történt, fáj valami, baj van? Mondja - ne kérdezz semmit, hívd az orvost. Átjött, megnézte, ment a telefonhoz, hogy hívja a mentőt. Kérdezem az orvost, mi baja van. Az orvos azt mondta, nem tudom, de nagy baja lehet, ha így búcsúzik valaki, aki soha nem akart kórházba menni, az komoly dolog. Elment a kórházba, az orvos azt mondta, semmi különös, majd másnap megvizsgálják. Egy szép kis kettes szobában volt. Hazamentünk azzal a biztos tudattal, hogy majd reggel megkérdezzük, mi van. Reggel kimentem a postaládához, egy távirat van benne, nézem, a következőt írták: sajnálattal közöljük, hogy férje az éjjel meghalt. Én azt hittem, hogy ott összesem, felmentem, és üvöltve sírtam, sírtam; hívtam a fiamat, aztán bementünk a kórházba és láttam, olyan szép nyugodt arca volt. Az történt, amit ő kért az Istentől, egyik pillanatról a másikra ment el. Embólia volt, ami elérte a szívét. Másfél évig meg sem tudtam nézni azt, ami utána maradt. Lassan feldolgoztuk, segített a kiadó. Most jelent meg a Homo Christianus című könyve, az olyan gyönyörű szép. El volt készítve minden a fiókjában. Soha nem tudom ezt kiheverni, de próbálom az ő lelkületével folytatni. Ő volt a legelső nekem, úgyhogy most ezt a szeretetet mindenkinek elosztom.