Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | kisfilm | régi rádiós | könyv | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2015. február 25.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Van egy szó, amit ma nagyon sokszor használnak, de nem igazán tudjuk a tartalmát, ez a spiritualitás. A szellemi, természetfeletti erőre utal ez a kifejezés, amin persze sok mindent érthetünk. Egyfajta vallási újjáéledésnek vagyunk a tanúi. Vajon örüljünk ennek, vagy féljünk tőle? Mi sem tudtuk eldönteni beszélgetőtársammal, Kovács Endrével, aki a Barnabás Csoport egyik munkatársa, teológus. Nemrég egy sorozatot indított azzal a címmel, hogy lelkiségi esték. Rögtön a lényegre kérdeztem: Mi az a spiritualitás vagy magyarul lelkiség?

Kovács Endre


Kovács Endre: Volt egy nagyon kedves zimbabwei diáktársam és barátom, aki egyszer azt mondta: "Nem értem, hogy itt miért beszél mindenki a közösségről? Gyerekkoromban sohasem hallottam ezt a szót, de együtt éltünk a többi emberrel. Itt meg mindenki arról beszél, hogy közösségépítés, és mindenki holt magányos." Szerintem a spiritualitás is ilyen dolog. Sokszor nem tudom, hogy jó vagy rossz hír az, hogy erről ilyen sok szó esik. Jó hír az, hogyha egy korábban nem emlegetett, margóra szorult téma hirtelen előtérbe kerül és beszélnek róla. Jó dolog, hogy tudatosabbá válik a protestáns világban, keresztyén életben az, hogy az embernek lelke is van, és ez igényli a tudatos hozzáállást. Másrészről éppen a lejáratásához, ellaposításához vezet, azt garantálja ez a folyamat, mivelhogy ma divatos a spiritualitásról beszélni. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek végéig az volt a divat, hogy mindennek a folyamatát éltük. Ha valaki divatos címet akart adni az írásának, akkor nem azt írta: A házasság, hanem: A házasság folyamata. Most, ha valaki azt szeretné, hogy megvegyék a könyvét, akkor az lesz a címe: A házasság spiritualitása. Magam sem tudom, hogy ez jó vagy rossz? Azt hiszem, mindenre igaz, hogy csak akkor tudunk növekedni, hogyha a szélsőségeket kockáztatjuk. Aki eleve el akarja kerülni, hogy egy lónak leessen az egyik oldalán, az nem fog rá felülni. Aki nagyon pontosan figyeli a középutat, és elkerüli a szélsőségeket, az nem fog növekedni. Ezt arra mondom, hogy a spiritualitásnak, mint mozgalomnak vannak olyan buktatói, szélsőségei, amik tényleg nem kívánatosak, de ha ezeket nem vállaljuk, akkor nem lesz előrelépés. Minden önközpontú peremjelenségével együtt, én azt hiszem, mégis mindig inkább örülnünk kell annak, hogy ez divat, még ha korrekcióra szoruló divat is. Egy olyan korunk adta sajátos lehetőség, amellyel élnünk kell.
Fekete Ágnes: Korrekt fordítás, ha lelkiséget mondunk magyarul?
Kovács Endre: Ha azt mondjuk lelkiség, a vájt fülűek azt gondolják, hogy katolikus tartalom fog következni. Ha azt mondjuk kegyesség, akkor azt a protestánsok egy része érti csak, és rögtön húzza is a száját, hogy ez a bizonyos régifajta, áporodott valami, amiből neki elege lett, amikor tizennyolc évesen otthagyta a régi gyülekezetét. Hogyha azt mondjuk spiritualitás, akkor az ezotéria barátai örülnek, és azt hiszik, értik miről van szó. Az a baj, hogy mindegyik fogalomhoz elég szorosan kapcsolódik egy asszociáció, és nemigen van Magyarországon egy mindent magába foglaló kifejezés, ami jelezné azt, hogy az emberi léleknek az isteni lélekkel való életéről van szó.
Fekete Ágnes: Letenném a voksot a lelkiség mellett, mert szerintem ez a legjobb szó erre.
Kovács Endre: Én is a lelkiség szót használom a legszívesebben.
Fekete Ágnes: Mondhatjuk azt, hogy ez az, ami az ateizmus utáni korszak hívószava?
Kovács Endre: Régen az volt a szlogen, hogy "Gondolkodom, tehát vagyok!" A felvilágosodásbeli ideának abból az álmából sokan felébredtek, hogy az embert a gondolkodása teszi önmagává. Ma egyre nagyobb a keresés, a szomjúság, hiszen az emberi lélek mélyebb, mint a gondolkodás.
Fekete Ágnes: A protestantizmus saját története is ugyanez a folyamat.
Kovács Endre: Amikor azt mondja valaki magáról, hogy protestáns, akkor arra utal, hogy ő lázad, valami ellen van, nem katolikus vagy nem ortodox. A protestálni (protestare) eredeti kifejezése azt jelenti, hogy valami mellett bizonyságot tenni, valamiről tanúskodni. Azok a protestánsok, akiket az a szó definiált, hogy jobban ragaszkodnak Jézushoz, mint sok más dologhoz. Ebből a szempontból a spiritualitás felelevenedése a saját gyökerekhez való visszatérés.
Fekete Ágnes: Igen, hogyha kálvini kifejezéseket akarunk használni, akkor a szívről van szó.
Kovács Endre: A szív, amelynek része az értelem, de sokkal tágabb körű észlelésre képes, mint az értelem. Kifejezőnek találom Pascal azon mondatát, hogy "a szívnek megvannak azok az indokai vagy érvei, amelyről az értelem nem tud." Nyilván az a kérdés, hogy hogyan néz ki a keresztyén spiritualitás?
Fekete Ágnes: És hogyan néz ki?
Kovács Endre: Úgy, hogy: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből."
Fekete Ágnes: Megszólítjuk-e, hogyan szólítjuk meg, a szívünkkel szólítjuk-e meg Istent?
Kovács Endre: Ahhoz hogy valakit megszólítsunk, fel kell fogni, hogy az a másik személy nem én vagyok. Gyakran előfordul, hogy amikor a feleségemmel, a lányommal vagy a fiammal beszélgetek, meg vagyok róla győződve, hogy tudom, mit mondanak. De aztán jó esetben félóra múlva, rossz esetben csak két nappal később kiderül, hogy gőzöm sem volt arról, hogy mit akartak közölni, mivel nem adtam teret, nem ismertem el őket. Ahhoz, hogy Isten szentségét elismerjük, ahhoz nekünk egyet vissza kell lépnünk. Teret kell adni a másiknak, ami egy nagy kihívás. Azután jön a következő, hogy magunkat is oda kell adni. Találkozni kell önmagunkkal! Imádkozni csak így lehet. A harmadik pedig az, hogy legyen egy olyan kapcsolatunk, aminek a középpontjában Isten áll. A Miatyánk imádsága ezt az ívet követi: az első harmada, hogy "szenteltessék meg a te neved", "jöjjön el a te országod", "legyen meg a te akaratod". A második a kérések. A kérés arra kényszerít, hogy belemenjünk, belelépjünk a kapcsolatba, ez az út: kenyér, a bűnbocsánat, a kísértés. A harmadik harmada az imádságnak pedig csak elismerés: annak a nyugtázása, hogy mi van most. "Tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség" és ezek egymáshoz kapcsolódnak.

Kovács Endre


Fekete Ágnes: A kálvinista hagyomány felől közelítve - hogyan lehet ebben a hagyományban megtalálni azt, hogy az Isten meg tudjon szólalni?
Kovács Endre: Könnyű magunkat megcsalni. Mi látunk egy elképzelhetetlen széles szakadékot Isten és az ember között. Emiatt könnyű azt mondani, hogy Isten akkor is hatalmas, ha mi nem vagyunk azok. Ennek az elismerése azonban nemcsak egy mentális folyamat. Néha csendben kell lennünk, néha ki kell dobni egy csomó dolgot a házból, hogy legyen hely tavasszal. Ez a téradás sokkal többet követel. "Kezdetben volt az Ige", mielőtt az emberi szavak lettek volna, már volt a Szó. Ahhoz, hogy ezt elismerjük, először is csöndben kell maradnunk, különben a mi szavainkkal nyomakodunk elő. Ha túl sokat beszélek, akkor korlátot szabok saját magamnak, de az engem hallgatónak is arra nézve, hogy a valósággal találkozzon. Nagyon sokszor úgy kezeljük ezt a kérdést, mintha az írott Ige és a megértett Ige teljesen egyenlő lenne a testté lett Igével. Szükség lenne sokszorosan aláhúzni azt, hogy az élő Ige milliószor nagyobb, mint a beszélt Ige. Az is lehet, hogy a szavak csak eltakarják Őt. A beszélt szónak van szerepe, de az is igaz, hogy a beszélt szó még mindig csak egy nagyon kicsi töredékes része az élő szónak. Sok keresztyén hajlamos úgy nézni a Bibliára, mintha a Bibliát imádnák és nem Istent. A kiút nyilván az, hogy túlnézünk az írott szavakon el egészen Krisztus irányába.
Fekete Ágnes: Mi ez az előadássorozat, ami most zajlik?
Kovács Endre: A sorozat címe: Lelkiségi esték. Egy csoport szervezi, ahol különféle protestáns csoportok együtt próbálunk választ találni arra a kérdésre: mit jelent a lelkiség nekünk? Négy előadás volt az ősszel. Most tavasszal lesz másik négy. Mindig egy történelmi személyt vettünk elő azzal a kérdéssel, hogy vajon mit lehet tőle tanulni, őt nézve hogyan bátorodhatunk fel a saját hitünkben?
Ha egy fiatal tizenéves korában úgy definiálja másokhoz hasonlítva magát, hogy például "én nem vagyok olyan, mint az anyám", az teljesen elfogadható és egészséges. Azonban, ha huszonöt éves korában még mindig nincs beszélő viszonyban a szüleivel, és még mindig azt hajtogatja, hogy igazából nem tudja, hogy kicsoda, de egyet tud, nem olyan, mint a szülei, akkor azt gondoljuk, hogy itt valami nincs rendben. A protestantizmusra térve, ez egy hamis önazonosítási út, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint a katolikusok. Megtagadtuk a saját örökségünket. A reformáció nem Luther agyából pattant ki, hanem kilencven-kilencvenöt százalékban az ő ágostoni hagyományából való. Luther felvett olyan elemeket, amiket Ágoston és mások tőle függetlenül kifejeztek, hittek évszázadokon keresztül.
Fekete Ágnes: Tehát nekünk egy "visszafelé való" keresésre van szükségünk?
Kovács Endre: Igen. Vissza kell néznünk ahhoz, hogy lássuk, ezt az utat sok nyűglődéssel, gyötrődéssel már volt, aki végigfutotta. Vissza kell néznem az egyház korábbi tagjainak, tanítóinak az életére és akkor lehet, hogy azt az utat én is végig tudom futni.

Fekete Ágnes: Most két olyan embert hallhatunk, akiket magukat is megcsapott a mai lelkiség szele. Felnőtt emberként csatlakoztak a veszprémi református egyházközséghez, mindkettőjük számára egy szomorú esemény, egy válás volt az egyik lökő erő afelé, hogy Istent jobban keressék. Kalocsai Rékát és Szűcs Rolandot hallják.

Kalocsai Réka


Kalocsai Réka Zsuzsanna: Ahogyan minden anyát megérint a gyermek születése, így engem is nagyon megérintett a kisfiam születése. Megnyílik az ég ilyenkor, és én ezt megtapasztaltam. Utólag visszagondolva már előtte is vágyakoztam nagyon, hogy ehhez a közösséghez tartozzam. Azt szerettem volna, hogy része legyen az életemnek, tehát kerestem a kapcsolatot, de valahogy nem sikerült.
Fekete Ágnes: Hogyan történt? Láttad a templomot és vágyakoztál?
Kalocsai Réka: Hát igen. A harangszó szinte hívott. Amikor várandós voltam, megálltam, és szerettem volna elcsendesedni, meg járni a templomba, de akkor még egy picit gyengébb voltam, és arra vártam, hogy valaki jöjjön velem. Aztán az életemben, vagy az életünkben történtek olyan események, amelyek nem voltak nagyon kellemesek, sőt egyáltalán nem voltak azok. Elváltam és akkor kerültem a gyülekezetbe.
Fekete Ágnes: A férjed ment el?
Kalocsai Réka: Igen. Akkor nagyon mélyen voltam, és megtapasztaltam Isten közelségét. Voltak éjszakák, amikor aludt a kisfiam, én meg hol sírtam, hol imádkoztam, hol mind a kettő. Akkor kezdtem el olvasni a Bibliát. A Bibliaolvasó Kalauz szerint akkor a Királyok könyve volt soron, gondoltam, akkor ott elkezdem. De hát hiába próbáltam beleszőni az életembe meg a gondolataimba, nem értettem mindent. Akkor fogtam magam és elmentem a templomba és jeleztem, hogy a kisfiamat szeretném megkereszteltetni. Aztán eljöttem ide és bemutatkoztam Zsuzsának, a lelkészasszonynak.
Fekete Ágnes: Csak úgy fogtad magad és eljöttél ide?
Kalocsai Réka: Igen.
Fekete Ágnes: Nem volt félelmes?
Kalocsai Réka: Nem. Először egyedül jöttem, aztán ahogy egyre nagyobb lett a kisfiam elhoztam őt is.
Fekete Ágnes: Akkor mennyi idős volt?
Kalocsai Réka: Egy éves volt, amikor mi elváltunk. És akkor elkezdtem járni a gyülekezetbe. Eleinte őt nem hoztam, de amikor úgy kétéves körüli lett, akkor jött velem néha, mert elég eleven kisgyerek. Amikor jöttem, Zsuzsa mindig nagyon örült nekem. Eleinte nem tudtam szinte semmit. Nem is konfirmáltam gyerekkoromban, tizennégy évesen, ahogyan szokás. Nem jártam hittanórákra sem. Körülbelül másfél év az ismerkedéssel telt el. Aztán éreztem, hogy jó itt. Később kisebb feladatokat is szívesen vállaltam. Óvodapedagógus végzettségem van. Zsuzsa így szép fokozatosan vont be a gyerekek körüli munkába.
Fekete Ágnes: Egész addig, hogy most hitoktató vagy, ha jól tudom.
Kalocsai Réka: Igen. Ez is olyan hirtelen jött. A nyár végén, amikor én már vasárnaponként a gyerekekkel gyermekistentiszteleten vettem részt, Zsuzsa fölhívta a figyelmemet, hogy indult Pápán katechéta-lelkipásztori munkatárs szak, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem elmenni? Örömmel vágtam bele. Az első félév eufórikus volt, annyira boldog voltam, hogy szinte el sem hittem, hogy Pápára, az akadémiára járhatok. Valahogy előre el volt készítve az út, mert nem véletlen, hogy ebbe az irányba jöttem el. Igazából a kisfiam születése után, hogy őt, a gyerekeket megérthessem.
Fekete Ágnes: Most hány éves a fiad?
Kalocsai Réka: A kisfiam most hétéves. Amikor én konfirmáltam, ő akkor lett megkeresztelve. Nagyon szép volt, egy közös ünnep lett belőle. Forgatom a Bibliát, amelyet a konfirmációmra kaptam.
Fekete Ágnes: Mi ez az Ige?
Kalocsai Réka: "Mi Urunk Jézus Krisztus gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti, az ő szegénysége által meggazdagodjatok." (2Kor 8,9)
Fekete Ágnes: Gondolod, természetes az, hogy amikor az ember bajban van, akkor fordul az Istenhez, vagy akkor lesz érzékeny erre?
Kalocsai Réka: Igen, így van. Amikor nagy bajban van, vagy valamiért önmagába is kell fordulnia, szembe kell nézni magával, meg az élettel, odatekeri magát szinte, mint ahogy egy rádión is állítgatjuk, keressük a hullámhosszokat.
Fekete Ágnes: Először egy nagy öröm volt, ami idehívott, aztán meg egy nagy bánat.
Kalocsai Réka: Ezt csak utólag látom így, hogy akkor engem már hívogatott az Úr, megszólított, csak akkor még nem volt az a bátorság, az a lelki töltés, hogy tényleg menjek.
Fekete Ágnes: Magányosnak érezted magad?
Kalocsai Réka: Nagyon. Ezt valóban csak az tudja átérezni, aki volt már ilyen helyzetben. Egy gödörben érzi magát az ember. Esténként egy nagy sötét, magányos gödörben voltam, és egyszercsak azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Nem azt éreztem, hogy valaki föntről néz engem, ahogy én ott a gödörben szenvedek, hanem hogy ott van mellettem lenn a gödörben. Elmondhatatlan érzés volt, és azóta is az, bármikor erre gondolok. Ez egy konkrét esemény az életemben, annyira valóságos, mint ahogy például megszületett a kisfiam. Lehet, hogy sokan azt gondolják, hogy föntről figyel minket valaki és csak nézi, ahogy szenvedünk, kínlódunk, de hát nem. Én azóta úgy vagyok vele, hogy azt szeretném, ha mindenki megtapasztalná ezt a kegyelmi állapotot.

Szűcs Roland


Szűcs Roland: 2013-ban konfirmáltam. Egy katolikus, de igazából vallástalan családból származom. Nem mondanám, hogy ateisták, de nem jártak templomba. Apukám a pártbizottságon dolgozott, ezért engem születésem után meg sem kereszteltek. Később, a saját akaratomból, húsz éves korom tájékán keresztelkedtem meg. Hazajött egy nagynénikénk Amerikából, aki a hetvenéves kora ellenére családot megújító szellemet hozott. Elkezdett rokoni találkozókat szervezni, teljesen felfrissítette a családban a vérkeringést, és talán neki is köze volt ahhoz, hogy megkeresztelkedjem. Volt ebben valamiféle útkeresés, hiszen amikor valaki belép a felnőttkorba, hogy akkor nem tudja, merre menjen, hogyan fogja fel a világot? Ő adott egy löketet, de ugyanúgy nem voltam templomba járó ember. Amikor megházasodtam, a református templomban volt az esküvőnk, mert a feleségem, - akitől sajnos azóta már elváltam - református. Akkor úgy éreztem a református közösségről, hogy sokkal többet tudna adni, mint amit addig kaptam.
Fekete Ágnes: Mi az, amit kaptál?
Szűcs Roland: A közösség erejét. Azt éreztem, hogy a református közösség élőbb, és a felek egyenrangúbbak.
Fekete Ágnes: Szabad gondolkodni?
Szűcs Roland: Igen, mert szabad gondolkodni, nem csak egy mechanikus csavarnak érezzük magunkat, hanem tényleg aktívan tevékenykedők lehetünk. Persze sok függ ennek az érzésnek a megértésében attól, hogy ki a vezető, ki a lelkipásztor.
Fekete Ágnes: Szóval itt volt az esküvő.
Szűcs Roland: Aztán amikor megszülettek a gyermekeink, ide hoztuk őket megkeresztelni. Akkor kezdtünk el rendszeresebben templomba járni. Egy idő után fontosnak éreztem azt, hogy hivatalosan is tagja legyek az egyháznak, és akkor határoztam el, hogy konfirmálni fogok.
Fekete Ágnes: Ha jól érzem, ez a házassági válságotokkal is összefügg.
Szűcs Roland: Biztosan összefüggött ezzel is, igen. Élet-közepi válságnak is mondják, amikor negyven-negyvenöt év tájékára lépünk, biztosan ez is belejátszott ebbe. Kerestem az utamat, kerestem a kapcsolatot Istennel. Pont egy olyan szakaszba értem akkor, hogy azt gondoltam, egy egyéni útnál, az egyénnek és Istennek a kapcsolatánál sokkal többet tud adni a közösségbe tartozás. Isten sokkal inkább a közösségben rejlik. Akkor ezt ebben a gyülekezetben abszolút meg is találtam.
Fekete Ágnes: Hogy volt a konfirmáció? Mi történt akkor benned?
Szűcs Roland: Alapvetően intellektuális, racionális embernek tartom magamat. Isten felé is a ráció elvén közeledtem mindig. Éppen ebben tud izgalmas lenni a közösség ereje, mert ha az ember egy közösségben éli meg, hogy Isten szeret minket és mi szeretjük Istent, akkor az már sokkal távolabb van a rációtól.
Fekete Ágnes: Tehát a filozofálgatással kezdődött, és a közösség volt az, amely ezen továbblökött?
Szűcs Roland: Így van. Ahhoz, hogy igazán mély legyen a hit, ahhoz át kell lépni a rációt.
Fekete Ágnes: Az észnek valahogy korlátai vannak?
Szűcs Roland: Az észnek valahogy háttérbe kell szorulnia. Bizonyos szintig el lehet menni a ráció útján, de van egy nagy stoptábla, és akkor nem megy tovább a dolog.
Fekete Ágnes: Annakidején a konfirmációs órákon nagy viták voltak?
Szűcs Roland: Igen. Érdekes volt nagyon ugyanabban a témában megismerni a másik véleményét.
Fekete Ágnes: És mi lett azután? Most mi van?
Szűcs Roland: Most az van, hogy élünk ebben a közösségben. Amikor lehet, részt veszünk az istentiszteleten, a közösségi programokon.
Fekete Ágnes: A többes szám mire vonatkozik?
Szűcs Roland: A gyerekeimet is próbálom hozni, de nem olyan egyszerű, mert sok más programjuk is van, például a hétvégén vannak a mérkőzések. Nagyon nehéz.
Fekete Ágnes: Van kedvenc bibliai Igéd, amelyet nagyon szeretsz, amely nagyon megfogott?
Szűcs Roland: Amit a konfirmációmkor is vezérlő Igémnek választottam, mert pont erről az útról szól, hogy végre meg kell indulni a megélt hit felé. "A betű megöl, a Lélek pedig megelevenít" (2Kor 3,6) Az írást és a tettet állította ez az Ige szembe. Megéljük a mindennapi életet, és a mindennapi életünkben próbáljuk megtalálni az Igét.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Magyarországi Református Egyház XIV. Zsinata február 25-én, azaz ma délelőtt 10 órától tartja alakuló ülését Budapesten, a Zsinati Székházban, melyen a testület vezetőit választják meg.

Minden hónap első vasárnapján 10 órakor a Honvédelmi Minisztérium Protestáns Tábori Püspöksége istentiszteletet tart Budapesten, a Ludovika épületének kápolnájában.

Dr. Bacskai Antal tart előadást a mexikói császári ház magyar kapcsolatairól a Debreceni Református Kollégium Budapesti Baráti Körében február 28-án, szombaton 15 órakor Budapesten, a Tábornok utca 2. szám alatt.

Az iszlám alapvető hittételeiről tart előadást Teklovics Levente február 25-én, azaz ma este 18 órakor Rédén, a kultúrházban.

Tíz vasárnapon keresztül tartó Kereszt-Kérdések sorozat indul március elsejétől Budapesten, a Fasori református templomban.

Dr. Fischl Vilmos, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára hirdet Igét március elsején 11 órakor a Bibliavasárnapi istentiszteleten, Boldván.

Evangélizációs esték lesznek ezen a héten esténként 18 órakor Emődön, és a Miskolc-Avasi gyülekezetben.

Toró József és Imreh Sándor festőművész tanárok közös kiállítást a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában, amely április 24-ig tekinthető meg.

Ökumenikus Ifjúsági Napot rendeznek az elköteleződésről február 28-án, szombaton 9 óra 30 perctől Miskolcon, a Jókai Mór Református Általános Iskolában.

Július végén ismét megrendezik a Csillagpont elnevezésű Református Ifjúsági Találkozót. Erre a találkozóra keresnek önkénteseket kiscsoportvezetői, rendezői, regisztrációs és az étkeztetéshez kapcsolódó feladatokra. (csillag.reformatus.hu)

A KözösPont ökumenikus ifjúsági fesztivál misszió olyan önkéntes fiatalokat keres, akik a magyarországi zenei fesztiválokon szolgálatot vállalnának.

A Pápai Református Teológiai Akadémia mesterképzési és katechéta-lelkipásztori munkatárs alapkézési szakára valamint a Debreceni Református Hittudományi Egyetem hitéleti szakjaira február 27-ig várják a jelentkezéseket.

A reformáció 500. évfordulója alkalmából énekszövegírási pályázatot hirdet az Európai Protestáns Egyházak Közössége. Ismert református, evangélikus és metodista dallamokra írt új énekszöveggel lehet pályázni március 31-ig. (www.pafi.hu)

Fekete Ágnes:

Bírói kalapács


"S amikor látta Jetró, Mózes apósa azt, amit Mózes a néppel cselekedett ezt mondta: Mi dolog az, a mit te a néppel cselekszel? Miért ülsz te egymagad? Nagyon kifáradsz te is, ez a nép is, a mely veled van; mert erőd felett való dolog ez, nem végezheted azt egymagad." 2Mózes 18,17-18

Egy bíró elmesélte, hogy délben a kollegája megkérdezte tőle: narancslét kérsz, vagy almalét. Mire ő: "Nagyon kérlek, ne állíts döntés elé! Teljesen mindegy, csak hadd ne hozzak döntést!" Sokszor vagyunk úgy az életben, hogy egyszerűen elfárad az akaratunk. Mózes élete során többször sem akarta elfogadni, hogy nem képes ennyi terhet vinni. Itt az apósa figyelmeztette éppen, máskor maga Isten. Nagyon mai ez a kép: az egyedül maradt, végletekig leterhelt ember. Azért mai, mert a mi korunkban talán minden korábbi kornál több döntési helyzetben vagyunk. Régen nem volt kérdés, melyik iskolába jár a gyerek, hogyan jut el oda. De sokkal kevésbé volt döntés tárgya az is, hogy mit együnk vagy mibe öltözködjünk. Az élet pályája szűkebb keretek között zajlott. Ma naponta több száz döntést hozunk meg anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk. És azt is hisszük, hogy minél szélesebb körben választhatunk, annál több szempontot tudunk figyelembe venni, annál jobb döntéseket hozunk. Számomra megdöbbentő volt, amikor egy boltban azt láttam kiírva, hogy "húszezer színből választhat a festékosztályon". De a vallási kérdések között is valahogy úgy igazodunk el, mintha egy nagy bevásárlóközpontban sétálnánk: mindenki kiválasztja a neki tetszőt. Aztán a végén összeroskadunk, mert már képtelenek vagyunk döntéseket hozni. Pontosan ezt a folyamatot használják ki az áruházak, mert mire elmentünk több ezer árucikk mellett, a pénztárnál kitett édességet vagy bulvár újságot biztosan meg fogjuk venni.
Ha volt korszak, amikor meg kellett tanulnunk hosszú távon gondolkodni, akkor ez a mai biztosan az. Lehet, hogy most egyszerűbb egy gyors döntéssel megoldani a helyzetet, mondjuk, megveszem a síró gyereknek, amit kér, vagy lekeverek neki egy pofont. Ennél sokkal nehezebb hosszú távon is működő szabályokat alkotni. Ehhez mindenkit meg kell hallgatni, sokat kell gondolkodni, együtt kell működni. És főként: be kell zárni bizonyos kapukat magunk előtt. Ez egy nehéz döntés. Általában szeretünk minden lehetőséget nyitva hagyni. Pedig ez hosszú távon azt eredményezi, hogy állandó bizonytalanságban élünk. Nehéz volt Mózesnek is kimondani, hogy mostantól kezdve nem hallgat meg mindenkit, hanem rábízza ezt valaki másra.
Érdemes magunkat korlátozni. A böjt éppen erről szól. Azt mondom, nem eszem, vagy nem beszélek, ezzel megnyílik egy másik, sokkal mélyebb valóság, amely a korlátok mögött van. Ebben a csipegető, mindenbe belekapó világban adjon Isten számunkra elmélyedést, hogy ne fáradjon ki az akaraterőnk, mire az igazi és lényeges döntéseket kell meghozni. Ne lankadjunk el, mire Krisztus mellett vagy ellenében kell döntenünk. Ámen.