Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2017. május 3.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Az életünk tele van megemlékezésekkel. Mentem a hegyen és eszembe jutott gyermekkorom ibolyázása. Az emlékek hálója minden érzés, és minden gondolkodás alapja. Bár a protestantizmus sokszor igyekezett az emlékezésnek más értelmet adni, az az igazság, hogy most, amikor a reformáció 500. évfordulóját ünnepeljük, emlékhelyeket állítunk, és ha tetszik, ha nem ezek a megemlékezések alkotják azt a képet, amit magunkról gondolunk. Nem is gondolnánk, mekkora jelentősége van annak, hogy hogyan ünneplünk, hogyan emlékezünk? Ez alapján mondható el, hogy kik vagyunk mi reformátusok? Most egy olyan konferenciára látogatunk el, melynek ez volt a témája. Először Nagy Károly Zsoltot, majd Dienes Dénest hallják Sárospatakról. Ott húsvét után rendeztek konferenciát ezzel a címmel: A református emlékezet helyei. Bódisz Attila járt a helyszínen.

A református emlékezet helyei


Nagy Károly Zsolt: A kegyességről már a tavalyi évben rendeztünk egy konferenciát. Akkor átfogóan gondolkoztunk arról, hogy mit jelent a kegyesség? Milyen irányból lehet a református kegyességet, vallásgyakorlatot vizsgálni. Azon a konferencián nagyon sok új téma jelölődött ki. Ezek között az egyik, kicsit kapcsolódva is a reformáció ötszáz éves évfordulójához a református emlékezet helyei, tehát azok a gondolatok, tárgyak, helyek, topográfiai értelemben vett helyek is, amelyekhez a református egyház, a református közösség élete kapcsolódik, amelyek hordozzák a közösségek identitását. Ezzel a témával nem nagyon foglalkoztak eddig. Tudtommal ez az első olyan konferencia, amely kimondottan a református emlékezettel és a református felekezeti közösség emlékezethelyeivel foglalkozik.
Fekete Ágnes: Dienes Dénes előadása a reformáció emlékezetének építéséről szólt.
Dienes Dénes: Az előadásom illetve maga ez a konferencia, az elsősorban a hagyományos szakrális emlékezet összefüggéseiben vizsgálja azt a helyzetet, amelyben most vagyunk. Nem egyszerű ez a helyzet, mert nagy utat tett meg a magyar társadalom a huszadik században. Ez az út nagyon megrázó volt, és nagyon hangsúlyos az, hogy maga a hagyomány is sérült. Nemcsak a társadalom sérült, hanem a hagyomány is, mert a hagyomány a társadalomban születik. Az előadásom pontosan arról beszélt, hogy milyen az a helyzet, amikor a hagyományból építkezünk. A reformáció emlékezete a hagyományból nő-e velünk együtt és formál-e bennünket? Miközben a helyi társadalom is formálja ezt a hagyományt, mert pontosan ez a viszony az, ami döntő fontosságú. A másik az, hogy mi már a tanult emlékezet keretei között élünk. A nagy társadalmi változások során ki kell alakítani társadalmi nézetrendszert, és különösen a diktatúrákra jellemző, hogy ezt ők kizárólagossá teszik úgy, hogy például a közoktatást ennek a szolgálatába állítják. Nézzük meg, a média diktatúráját, amelyben van egy nagyon jelentős tudatosság is, de a nem tudatosság is egyszerűen csak egy sajátos szerepből adódik, hogy az emberek, például egyfajta műsort néznek, és az az egyfajta műsor fogja kialakítani a nézetrendszerüket, vagy egyenesen a világnézetüket, életszemléletüket. Tehát olyan viszonyban él a modern ember, ahol a tanult hagyomány uralkodik. Ez a tanult hagyomány azonban nagyon veszélyes, mert könnyen befolyásolható, és különféle érdekek befolyásolják is. A hagyományban születő emlékezet egyszerre néz vissza és előre, és nem az érdekeket, hanem az értékeket veszi alapul, és az értékek alapján igyekszik építeni a jelent, és igyekszik meghatározni, hogy mit érdemes ebből a jelenből továbbvinni a jövőbe. Szóval meglehetősen komplex az, amivel foglalkozunk, mert mi is utat keresünk. Miután az egyház része a társadalomnak nem tudta elkerülni a társadalmi traumákat, és különösen a vidéki gyülekezeteink nagyon komoly válsághelyzetben vannak. Egyrészt elöregednek gyülekezeteink, anyagi erejük is meglehetősen csökken, és ilyenkor ez a válságtudat még megerősödik. Azt kell, keressük, hogyan lehet megtalálni a gyógyulás, az építkezés, az újraszerveződés útját? Én magam, az előadásomban arra igyekeztem rámutatni, hogy újra meg kell fogalmazni minden helyi közösség azonosságtudatát, nem a tanult emlékezet alapján, hanem felderíteni a helyi hagyományt, és annak szerves részeként kell újraépítkezni. Nem vigasztaltam meg a hallgatóságot azzal, hogy ezt, egy kormányprogram keretében meg lehet oldani, mert ez nemzedéki kérdés. A mi nemzedékünknek el kell kezdeni, és úgy kell fölkészíteni a jövő nemzedéket, hogy ebbe a munkába beleálljon, mert ez bizony nagyon-nagyon hosszú folyamat. Rombolni viszonylag rövid idő alatt lehet, viszont építkezni nagyon hosszú folyamat. Az ilyen konferenciák is azt szolgálják, hogy ez a folyamat megtalálja a maga helyes útját. A hagyományőrzésnek rendkívül fontos szerepe van, azonban a hagyományőrzés, különösen a profán világban egy ünnepi megnyilvánulás. Az egyházi, a gyülekezeti helyzet, amelyben a hagyomány szerepét vizsgáljuk, viszont azt feltételezi, hogy ez velünk él, és folyamatosan alakítjuk, és ez általában nem látványos és nem ünnepi. Egy-egy ünnepségre, például az elszármazottak vasárnapjára a helyi hagyományt ápoljuk, és mint emlékezetet felszínre hozzuk. Arra talán jobban meg lehet mozdítani az embereket, a közösséget, de a munkás hétköznapokban nehezebb ebben az összefüggésben élnünk. Ennek a hagyománynak a középpontjában a szakralitás van. Nagyon sok gyülekezet nem is tudja, hogy milyen komoly öröksége van, mert például be van zárva, egy szekrénybe egy nagyon régi úrvacsorai edény, melyet már nem vesznek elő. Például egy ilyen szakrális tárgyhoz hozzá lehet kötni ezt az építkezést, a sokféle emlékezetet. Magának a tárgynak a megmutatása, az arról való tanítás sokféle emlékezetet hoz elő. Eszébe juthat egy helyi közösségnek az, hogy nemzedékekkel korábban sem volt olyan könnyű az élet, és ez már biztatást ad. Ez már egyfajta erőforrás arra nézve, hogy érdemes megmaradni, érdemes küzdeni, hiszen azért vagyunk itt, mert elődeink is küzdöttek. Itt nagyon sok összefüggésben kell élni a mindennapokban.
Nagy Károly Zsolt: Próbáltuk összeszedni azokat a műhelyeket, határon innen és túl, akik ezzel a témával, az emlékezetkutatással foglalkoznak. Illetve igyekeztünk feltérképezni azt, hogy a reformáció évfordulójához kapcsolódva, hogyan gondolkodnak a különböző területeken élő református egyháztestek az emlékezetről, az emlékezetpolitikáról, az emlékezet újraalkotásáról? Az nyitóelőadásunkat, Kovács József tartotta, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, és a Nemzeti Levéltár egyik igazgatóhelyettese. Ő általában beszélt az emlékezet kutatásának kérdéseiről. A kárpátaljai előadónk munkája kapcsán, a Kárpátalján jelenleg folyó emlékezetállítás stratégiájáig tart a konferencia programja. Emlékezetkultúrával, emlékezetkutatással foglalkozó kutatócsoportok vannak az országban máshol is. Ez egy nagyon fontos és népszerű téma a történettudományban, a kulturális antropológiában, szociológiában, nagyon sok területen. Viszont kimondottan református emlékezettel, emlékezetkutatással foglalkozó, és ezt a kegyességhez, tehát szorosabb értelemben véve az egyház belső kultúrájához kapcsolódó kutatás és konferenciasorozat nincsen. Egy ilyen műhelyt, ezzel foglalkozó szakemberek és az erre érdeklődő nagyközösség közös gondolkodásának a helyét szeretnénk itt Patakon hosszútávon kiépíteni.

Fekete Ágnes: Nemrég egy találkozót hívtak életre a Református Közéleti és Kulturális Központ indítványára. Vezető értelmiségi emberek arról tanakodtak, vajon a mai világban miként lehetne a Református Egyháznak megújulnia?
Fekete Zsuzsa: Azt mondta, hogy korszakváltás küszöbén állunk. A nyugati civilizáció, melynek alapja a kereszténység, sorsfordító időszakhoz érkezett.
Fekete Ágnes: Fekete Zsuzsa vett részt ezen az első ilyen értelmiségi találkozón, műhelyen, ahol beszélgetett Csányi Jánossal, Tőkéczki Lászlóval, Császár Péterrel, Szűcs Ferenccel és Ábrám Tiborral.
Csányi János: Azt gondolom, hogy a korszakváltás nem történik meg rövid idő alatt. Először azt hittem, csak a rendszerváltásról van szó, hiszen 1990-ben jöttem ki az egyetemről. Aztán rájöttem, hogy nem ez történt, hanem valami nagyobb periódus változik. Azt hiszem, kevés az életünk ahhoz, hogy ezt pontosan átlássuk, de érezni lehet. Mindenki érzi, hogy valami történik, valami olyasmiben vagyunk benne, mint amikor fölgyorsul az idő. Amikor a homokórában pereg a homok, általában lassan nő a hegy, és aztán van egy olyan pillanat, amikor hirtelen átrendeződik minden. Valahol ebben a hirtelen átrendeződésben vagyunk benne, és kiáltó nehézségek vannak körülöttünk. Református szemszögből nézve a világot, azt látjuk, hogy tennünk kell valamit, és mindenekelőtt közösséget kell a legközvetlenebb környezetünkben teremteni. Ez a műhely valami ilyesmit céloz meg. Egy korszakváltozás pillanatában megragadni azt a közösséget, amelyhez legközelebb állunk, amivel közös szellemi alapokat tudunk elfogadni, és együtt a jövő felé tudunk fordulni.
Fekete Zsuzsa: Nagyon szerteágazó kérdések vetődtek fel. Mi ennek a műhelynek a célja?
Csányi János: Most talán jó is volt így, az első alkalommal, hogy lehetett érezni, mennyi kérdés van, és mennyi-mennyi út, amin végig kellene menni. Most az a feladatunk, hogy kiválasszunk utakat, és megpróbáljunk a szűkebb témákban eredményekig eljutni, és utána lépéről lépésre, témáról témára előrehaladni.
Fekete Zsuzsa: Most az első műhely után vagyunk, de ha véget ér majd ez a sorozat, mikor mondaná, hogy ezzel elégedett voltam, elérte a célját a tervünk?
Csányi János: Nagyon kevesen kellenek ahhoz, hogy a világ megváltozzon. Egy-két ember kell. Saját református identitásunk és saját történelmünk erre a példa. Néhány nagyon fontos személy, néhány nagyon fontos pillanatban jó helyen, jó közösségben, megfelelő válaszokat adott a szinte mindenkiben fölgyűlt kérdésekre. Ha képesek vagyunk a környezetünkben, a társadalomban, az egész nyugati civilizációban tornyosuló kérdésekre a jó pillanatban jó választ adni, akkor lehet, hogy néhány tíz, húsz, százfős műhely megváltoztathatja a dolgokat.
Fekete Zsuzsa: Elhangzott egy olyan kérdés, amely nagyon sokakat érdekel és izgat: vajon politizálhat-e az egyház?
Tőkéczki László: Erre egyértelmű a véleményem: ha a Magyarországi Református Egyház nem politizált volna, akkor már nem lenne. Nem napi és pártpolitikai szinten kell ezt csinálni, hanem távlatosan és végiggondoltan. Azt viszont tennie kell, mert ez kötelessége is.
Fekete Zsuzsa: Hogyan lehet ezt jól csinálni?
Tőkéczki László: Első renden úgy, ha megfelelő embereket választunk ki. A politika mindig emberi minőségtől függ. Gondoljunk például Tisza Istvánra, Bethlen Istvánra, de lehetne másokat is fölsorolni. Ők minőséget képviseltek a politizálásban és a református egyházban is.
Fekete Zsuzsa: Azt látjuk, hogy egyre fogy a reformátusság. Hogyan lehet megmaradni a huszonegyedik században magyarnak és reformátusnak?
Tőkéczki László: Csak öntudattal, ha van identitás. Ha az egyén és a közösség is tisztában van a saját történeti múltjával, egyúttal annak a tanulságait levonja.
Fekete Zsuzsa: A versre hivatkozott: ne hagyjátok a templomot és az iskolát! Ez a két alappillér?
Tőkéczki László: Magyarországon különösen is így volt. Ha nem lettek volna intézményeink, és nem politizáltunk volna, akkor nem maradtunk volna meg, nem reformátusság és magyarság.
Fekete Zsuzsa: Hogyan lehet megszólítani a fiatalokat a kálvini gondolkodásmóddal? Megszólíthatók ma Kálvinnal a fiatalok?
Császár Péter: Szerintem mindenképpen, mert most is szükség van arra a következetességre, az alapokhoz való visszatérésre, és arra a szervezett látásmódra, nézőpontra, amely segít elhelyezkedni a világban, amely közösségbe rendez minket.
Fekete Zsuzsa: Volt itt, aki azzal érvelt, hogy nagyon elavult Kálvin, Kálvint modernizálni kellene. Ez valóban így van? Modernizálni kell Kálvint, hogy megértsék a fiatalok?
Császár Péter: Az üzenet nyelvezetét lehet modernizálni, de szerintem a tartalom, a mélység még mindig aktuális. Az Institutio nem olyan könnyen olvasható, vagy könnyen feldolgozható gondolkodásmódot tartalmaz, mégis, ha az ember jobban belenéz, látja, hogy ugyanazokkal a kihívásokkal, nehézségekkel vagy akár pozitívumokkal találkozik, mint most, a jelenlegi társadalomban, például, hogy hogyan lehetne jól űzni a közéletet? Hogyan lehetne az emberekkel olyan kapcsolatot ápolni, amely több mint egy politikai kommunikáció, és hogyan lehet egyszerűen úgy megszólítani az embert, úgy bizonyságot tenni a hivatáson keresztül, hogy az, ne csak egy munka, hanem egy szolgálat is legyen? Szerintem ez Kálvin.
Fekete Zsuzsa: Érdekli ez ma a fiatalokat?
Császár Péter: Szerintem, a hiteles emberek érdeklik őket, akik nem csak kommunikálnak, a tetteikkel, a szavaikkal fejezik ki azt, hogy mit jelent számukra a hit, hanem ahogy felfogják a körülöttük folyó világot, ahogy mérik azt, ami körülöttük történik. Ezek tudnak hitelt adni, és ez ragadja meg a fiatalokat. Engem például megragadott a lelkészünk, Végh Tamás, és Pataki András is. Az a minta, amit az életükben látok, nemcsak a személyes kvalitásuk, hanem az, ahogy Krisztushoz tartoznak és azt teljesen, mindenestül felvállalják.
Szűcs Ferenc: Kálvin a külső és a belső törvényről beszél. A külső törvényre is szükség van, hogy rend legyen ebben a világban, de igazában jó lenne a József Attila által megfogalmazott gondolatot alkalmazni, hogy "Az én vezérem bensőmből vezérel" (Levegőt!), mert ez egy kálvinista elv is. Keresztyén alapelv, hogy nem azért tesszük a jót, hogy jutalmat kapjunk, és nem azért nem tesszük a rosszat, mert félünk a büntetéstől, hanem azért, mert ez a helyes, és van egy ilyen belső indíttatás. Ennek a kettőnek egyensúlyban kell lenni. Szükség van egy olyan közösségre, amely ezt értékeli, és ezt a rendet külsőleg is fenntartja, de ugyanakkor kellenek hozzá az egyének, azok az emberek, akik ezt belsőleg érzik, elkötelezőnek.
Fekete Zsuzsa: A huszonegyedik századi Magyarországon léteznek ilyen közösségek?
Szűcs Ferenc: Azt gondolom, hogy minden egyházi közösség egy bizonyos értelemben ilyen, és minden jó közösség ilyen, mert a közösségnek nevelő és formáló ereje van, különösen is azoknak, amelyekhez nem külső érdekek visznek bennünket, nem feltétlen csak munkahely vagy egyebek, hanem önkéntes alapon szerveződnek.
Fekete Zsuzsa: Az előadásában amerikai példát említett, de mit lát, a mai magyar politikában hol nyilvánul meg a kálvinista gondolkodás? Fel lehet fedezni ennek jegyeit?
Szűcs Ferenc: Az amerikai alkotmányt egy kálvinista szövetségi teológiai alkotmánynak szokták nevezni mind a mai napig. A magyar társadalomban és történelemben is megvoltak, azok az önszerveződő kis közösségek, - a református gyülekezetek önállóságára gondoltam és utaltam is - amelyek azt fejezték ki, hogy nem felülről kell várni a megoldásokat, hanem össze kell fogni, és a helyi közösségekben mindent meg lehet tenni, ami összefogással megvalósítható. Azt gondolom, a kálvini egyházszervezetnek éppen ez a nagy előnye, hogy a helyi közösségekre épített, és minden más egyházi testület, tulajdonképpen egy konföderációs alapon működő testület, amely azért jön létre, hogy segítse a helyi közösségeket olyan feladatok megoldásában, amelyre ők önmagukban nem képesek.
Ábrám Tibor: Gyakran megfárad és elerőtlenedik az egyház, de talán a reformáció ötszáz évvel ezelőtti kezdetére emlékező év egy kicsit felráz bennünket. Az európai protestáns egyházaktól átvett minta, már nem a régi. Az államosítástól az intézményeink újraindulásáig eltelt időszak nemcsak az iskolarendszerünket őrölte fel, hanem azokat az elkötelezett pedagógusokat is, akik 1948 előtt, még ott voltak az intézményeinkben. Nagyon nehéz újraépíteni mindent. Talán fizikailag az iskolaépületet könnyebb újraépíteni, és mindenféle értékközvetítő feliratokkal ellátni, mint a lelkekben és a pedagógusok személyében építkezni. Miskolcon a Lévay Gimnáziumban több olyan kollégánk is van, aki saját diákunk volt. Valamikor az ősszel Hernádkak református gyülekezetében a lelkészbeiktatás volt. Elmondták, hogy a gondnok fog majd köszöntést mondani. Amikor a nevet hallottam, elkezdtem gondolkodni, hogy nekünk is volt egy ilyen nevű diákunk, de amikor kiállt a gondnok, láttam, hogy ő az, aki tizenhárom-tizennégy évvel ezelőtt végzett nálunk. Tehát van látszata annak a munkának, amit az intézményeink végeznek, mégha nem is olyan mértékű, amilyen mértékben ezt elvárnák, vagy feltételeznék a gyülekezetek.

Hírek
Az új énekeskönyv befogadására készülve fórumot rendez a Zsinati Hivatal Egyházzenei Irodája május 6-án, szombaton 10 órától Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának Dózsa György út 25-27. szám alatt található épületében.

Bene Sándor tart előadást a reformáció 500. évfordulójára emlékezve május 4-én, csütörtökön 16 órakor Budapesten a Reviczky utca 4. szám alatti díszteremben. Az előadás címe: Teológia és politika egy versciklusban: Sebes agynak késő sisak

A VilágEgyetemi előadások sorozat keretében Balogh Szabolcs tart előadást a bibliai és mai a mértékegységekről és méretekről május 5-én, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

A Hirdesd az Igét! programsorozat keretében presbiteri találkozót szerveznek Fekete Károly előadásával május 7-én, vasárnap 14 órától Makón, az Újvárosi református egyházközségben.

Bereczky Zoltán tart előadást az ősképek rendszeréről és a mennyezetkazetták festéséről május 10-én, szerdán 11 órakor a Budapesti Református Cigány Szakkollégiumban, a Belényes utca 9. szám alatt.

A Bach-kantáták hazatalálnak címmel tartanak rendezvényt május 5-én, pénteken 18 órától Debrecenben, a Lencztelepi református templomban.

A zene összeköt címmel ad jótékonysági koncertet László Attila Miskolcon a Vasgyári református templomban.

Képzőművészeti és biblikus tárlatvezetést tartanak a Borsos Miklós és a Biblia című kiállításon május 4-én, csütörtökön 16 órakor Győrben, az Esterházy Palotában.

A Duna két partján található protestáns gyülekezetek történetéről nyílt kiállítás Komáromban a Klapka György Múzeumban. A tárlat július 10-ig látogatható.

LélekJelenLét címmel hosszú hétvégi elcsöndesedésre hív a Sófár református dicsőítő mozgalom május 11. és 14. között a Tahi Református konferenciaközpontba (sofarportal.hu)

Fekete Ágnes áhítata

Esőcsepp KJ


"Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot. De miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magánosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott. A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hányódott, mert ellenszél volt. A negyedik éjszakai őrváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva. Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet..." Máté 14,22-26

Mindenki látott már unalmas szappanoperát a televízióban. Ezek tele vannak úgynevezett egydimenziós karakterrel. Előre tudjuk, hogy milyen, ő a gonosz, és mindig is így fog viselkedni. Attól jó egy történet és az ember is attól érzi jól magát, ha egyfelől biztonságban van, másfelől viszont érdekes előre nem kiszámítható események történnek. Azért jó Jézussal élni, azért jó, őt valóságnak látni, mert vele ilyen az élet: nem kiszámítható, nem unalmas, nem egydimenziós, hanem nagyon színes, és mégis örömteli törtnet a Krisztus útja, a mi utunk.
Ha végigolvassuk az evangéliumot, akkor folyamatosan megdöbbenünk. Itt is ez történik. Jézus elég erőszakosan lerázta a tanítványait. Nem akart velük lenni. Nem sokat magyaráz, nem udvariaskodik egyáltalán: gyorsan menjetek el! A tanítványok pedig semmit nem értenek. Egész éjjel ott lebegnek a vízen, és várják Jézust. Ha lett volna órájuk, talán negyedóránként megnézik, mi van, hova tűnt? Azt mondta, elbocsátja a sokaságot és jön. Merre? Mikor? Nem túl kényelmes ágyak vannak ezen a kicsi bárkán. Talán egymásnak dűlve múlatják az időt, igyekeznek türelmesek maradni. Olyan balgabután követik Jézust.
De miért várja meg Jézus az estét, és a reggelt? Talán azért, mert ő is küzd magával. az ötezer ember megvendégelése után vagyunk. Talán valami kísértést érzett magában a hatalomra, fel kellett dolgoznia azt, ami történt, hiszen a kenyércsoda kifejezett messiási jel volt. De nem vele történt, át kellett adnia az Atyának. Ha valaki volt már sikeres helyzetben, ha állt már egy színpadon úgy, hogy mindenki tapsolta, akkor tudja, hogy ezek legalább olyan nehéz helyzetek, mint a kudarcok.
Át kellett adja a sikert az Atyának. Utána pedig egészen különös módon jelent meg a tanítványoknak. Azt látták, hogy kísértet jön. Mert Jézus nem azt teszi, amit tőle elvárnak. Jézus másnak tűnik, mint amit róla gondolunk. A szemünk becsapható. Jaj, hányszor hittem én is életem folyamán, hogy Jézus kísértet, hány olyan eseményről tudnék beszámolni, amikor megijedtem attól, amit Isten tett velem. Nem értettem, magam hibáztattam, sikoltottam, kértem, jajgattam, de nem értettem Isten szándékát. Nagy gond van a mi hitünkkel. Hiszen megvannak a sztereotip, szokásos elgondolásaink, hogy Jézus, hogyan van jelen az életünkben, neki mit kell mondani, mit várunk el tőle, és mindent, de mindent becsatornázunk ebbe a képbe.
De mi van akkor, ha nem ez történik? Jézust néha kísértetnek látjuk, de attól még Jézus az. Abban a pillanatban, amikor a sokk bennünket ér, nem fogjuk tudni ezt értelmezni. Ilyenkor egyetlen dolgunk van, hogy várjunk, hogy maradjunk jelen, figyeljünk Istenre, hagyjuk, hogy megszólaljon! Jézus meg is szólal. Azt mondja a tanítványoknak: "Bízzatok! Én vagyok. Ne féljetek!" Mivel vártak és jelen voltak, és szerencséjükre nem is nagyon tudtak volna elmenni, ezért Jézus megjelent, de nem szokványos módon.
A vízen járni nem kötelező. De ha Jézust akarjuk követni, akkor mindenképpen el kell engednünk ketreceinket, megszokásainkat, sémáinkat, mert Jézus nem szokásos módon közeledik, nem azt teszi, amit mi akarunk. Minden tettével egyre több hitet ad. Jézust nem ott kell keresni, ahol a szokások vannak. Jézustól ne azt várjuk, hogy azt tegye, amit mi gondolunk. Mert, ha ezt érezzük a szívünkben, hogy jól van Jézus, és szinte megveregetjük a vállát, hogy jól teljesítettél, úgy van, ahogy megmondtad, akkor az a valaki nem Jézus, akit meglapogattunk.
A mi Istenünk, a meglepetések Istene. Érdemes engedni Jézust, hogy meglepjen bennünket. Engedni őt, hogy úgy jöjjön el felénk, ahogyan ő akar. Ezt adja meg Isten! Ámen.