Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2017. augusztus 16.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az elmúlt vasárnap Kárpátaljáról hallhattuk az istentisztelet közvetítést itt a Kossuth Rádióban. Amikor készítettük az adást találkoztam egy egészen különleges nénivel. Biztosan sokan átéltük már, hogy valamilyen bánatunk volt, de találkoztunk valakivel, aki a mienknél sokkal nagyobb terhek mellett mosolyogva beszélt. Ez történt velem is. Remélem, hogy mindenki megérzi a most következő beszélgetésből azt, amit én, hogy Isten valóban minden gondunkat hordozza. Miklósi Ferencné, Ida nénit hallhatják.

Miklósi Ferencné


Miklósi Ferencné: Áldás, békesség! Nagyon örülök ennek a percnek, hogy személyesen is találkozhatunk!
Fekete Ágnes: Idevalósi, a faluba?
Miklósi Ferencné: Igen, itt születtem. A születési nevem Nagy Ida. Az apám Nagy Lajos volt, aki a kommunizmus alatt egyháztanácsi elnök volt, pedig az nem volt könnyű, mert voltak, akik gáncsoskodtak. A nagyapám pedig Deák Gábor volt. Ő huszonöt évig volt kántor, díjtalanul a keresztúri templomban. Neki volt osztálytársa Nagyidai Ferenc, akinek a kastélyában most gyermekotthon van. Az apám tízszer is volt Ungváron, hogy ne vigyék el Nagyidait az oroszok. Még gyerek voltam, amikor édesapám mondta, hogy megint kell menni a galagóba. Akkor még nem tudtam, hogy az egy középület, ahol próbálta menteni Nagyidai Ferencet. Elmondta, hogy a nagyapámmal egy padban ültek, mert ugyan Nagyidai Verbőcön született, de lóval áthordták Keresztúrba, mert ott jobb iskola volt. Ez a földesúr nagyon pártolta, a szárnya alatt hordozta Keresztúr népét, minden szegényt pártolt, a szegények a kezéből éltek, mindenkit segített.
Fekete Ágnes: Mi lett vele azután?
Miklósi Ferencné: Nem vitték el. Meghagytak neki egy cselédházat és tíz hold földet. A kastélyból elvittek mindent, szekrényt, bútort, értékeket. Nagybányára nősült. Annak a családnak aranybányái volt Erdélyben, nagyon gazdagok voltak. Ő is egy jómódú földbirtokos volt. Később a budapesti parlamentben volt képviselő Nagyidai Ferenc. Itt fekszik a keresztúri temetőben. Az özvegye elköltözött a barátnőihez Benébe, de amikor meghalt őt is itt kísértük a temetőbe.
Fekete Ágnes: Mikor tetszett születni?
Miklósi Ferencné: 1935-ben. Nyolcvanharmadik éves vagyok. Ellátom magam hála Istennek. Huszadik éve vagyok özvegy. Két gyerekem, három unokám és három dédunokám van. Boldog vagyok. Annyi mindenért tudok hálát adni. Meg vagyok elégedve. Minden napnak van egy kis öröme, csak meg kell találni. Elvitték a málenykij robotra a rengeteg népet. A férjem is ott szenvedett tizennyolc évesen, hídláson (istálló deszkapadozatán) aludt, moslékot evett. Úgy jött haza, hogy járni sem bírt. Annyira gyenge volt, hogy hazaengedték a kórházból, mert azt gondolták, hogy meg fog halni.
Fekete Ágnes: Utána volt az esküvőjük?
Miklósi Ferencné: Persze. Akkor még hittünk, nem bujdosott senki. A férjem abban a hónapban lett tizennyolc éves, és azt mondta, hogy háromnapi munkát kibírunk, hisz segíteni kell hidakat és minden mást felépíteni. A férfiak háromnapi élelemmel, meg pokróccal felszerelve mentek és jelentkeztek a munkára. Az apám cseh katona volt, tudott csehül beszélni, írni, olvasni. Tiszaújlakon a toborzó mondta neki: "Lajos, maga tud csehül és szlovákul, mondja, hogy nem magyar!" De apám kijelentette, hogy háromnapi munkáért nem tagadja meg a magyarságát. Bizony sokan örökre elmentek és nem jöttek haza soha! Újlakról úgy hajtották az úton a népet, mint a jószágot Benébe, meg Szolyvaig gyalog, ahol istállóból csinált nagy lágerekben voltak. Az édesanyám egy imádkozó szívű asszony volt. A nyolcvankét éves járásképtelen nagyapám maradt otthon és mi hárman a testvéreimmel. Amikor édesapánk elment, sírtunk, ordítottunk az ágyba éjfélig. Ekkor azt mondta édesanyám: "Na, gyermekeim, most már imádkozás és alvás! Apátok itthon lesz reggelre. Meg fogja kopogtatni az ablakot, bejön, és ti mikor felébredtek apátok itthon fog lenni." Hogy merte az anyám ennek a három gyermeknek ezt mondani? A hitén csodálkozom. Soha nem felejtem el: reggel, amikor felébredtem édesapánk otthon volt, és ott feküdt az ágyon.
Fekete Ágnes: Ez hogy történt?
Miklósi Ferencné: Az egyik sorozó katonatiszt autóval az emberek közé hajtott, és elütött néhányat közülük. Az apám a szomszéddal ment, ők kerültek az autó elé. A barátja belehalt a sérüléseibe. Harmincnyolc éves volt. Apám idősebb volt. Volt egy kelés a kezén, még itthon megszúrta valami és elfertőződött, ezért be volt kötözve. Ahogy elesett, lesodródott a kötés a kezéről, és minden csupa vér volt. A lábát is megütötte annyira, hogy beledagadt a csizmába. Nem volt sem orvos, sem gyógyszer, valami szekér volt ott, arra tették föl a sérülteket, és elvitték Benébe, ahol már volt orvos, és aki nem bírt tovább menni gyalog Szolyvaig, azt hazaengedték.
Fekete Ágnes: Valaki hazahozta szekéren?
Miklósi Ferencné: Igen, hazahozta valaki, és reggel ott feküdt az ágyon, ahogy az anyám éjfélkor megmondta, hogy "most már imádkozni és aludni, mert apátok itthon lesz". Hála Istennek, hogy visszahozta az apámat. Orosz katonákkal volt tele a falu. A férfiak mind elmentek, csak az idősek, a nők és a gyerekek maradtak. Sokszor jöttek hozzánk, hogy apám menjen segíteni, mert bementek a katonák egy-egy házba, és mondtak valamit, de az ottaniak nem értették. Apám értette az oroszt is, mert a szláv nyelveket ismerte. Az otthonmaradt hatvan-hetvenéves emberekből alakítottak községi tanácsot, ahol az apám nem letett bíró, mert a Magyar Nemzeti Párt titkára volt ebben a faluban csehek alatt is, és börtönben is volt. Amikor a magyarok jöttek befele, akkor már kinyílt a börtön, és egy éjszaka hazaszökött. Ebben a tanácsban apám írta a jegyzőkönyvet, mert a bíró egy írástudatlan ember lett, aki annyit tudott mondani az asztalra csapva, hogy ez a törvény és kész! Nálunk az asztal körül ült a tanács, és mivel nem volt még villanyvilágítás, a petróleumlámpa volt az asztalon. Én meg a homályos sarokban tanultam. Apánk mindig csak arra tanított, hogy imádkozzatok és imádkozzatok, merthogy őt is a Jóisten hozta haza. Hálából szolgált ő is.
Fekete Ágnes: Hogy voltak istentiszteletek ebben az időben?
Miklósi Ferencné: A papokat is elvitték. Hat-nyolc gyülekezet volt egy papnak. Ide Horkai járt, aki Szőlősön volt lelkész. Édesapám elment meghívni, mert már itt sem volt pap, úgy mint Újhelyen, Mátyfalván és a többi faluban. Ez a lelkész úgy tartotta az istentiszteleteket, hogy busszal elment az egyik faluba, megtartotta az istentiszteletet, majd jött egy busz, azzal továbbment a másik faluba. Nálunk fél kettőkor volt az istentisztelet, de hittan és kátétanítás nem volt. Az én korosztályom volt az első, aki nem tanult kátét, a harmincnégyesek még tanultak. Most idős koromban konfirmáltam.
Fekete Ágnes: Nem volt konfirmáció?
Miklósi Ferencné: Nem volt. A szülő kellett, hogy tanítsa a gyerekeket, Volt, akit tanítottak, volt, akit nem. Hétfőn nem volt televízióadás, nálam akkor volt a hittanóra, hogy mindent megtanuljak.
Idejött férjez a szomszédba egy orosz nő Dombászról. Akkoriban a magyar fiúkat nem vitték katonának, nem adtak fegyvert a kezükbe, mert megbízhatatlannak tartották őket, viszont a szénbányában tudtak dolgozni. Így került Dombászra innen egy fiú, akit ott egy család befogadott és volt ott egy szép, derék nő, akit aztán feleségül is vett, majd ideköltöztek a harmadik szomszédba. Nádja, amikor megözvegyült, azt mondta, hogy én vagyok a mintaképe. Erre azt mondtam neki, hogy akkor gyere velem a templomba és imádkozzunk! Özvegyek vagyunk, a Jóisten velünk van, az mindent tud és lát, és segít minket. Bibliát is adtam neki. Megtanult magyarul is olvasni. Elolvasta az Anna Kareninát oroszul, meg magyarul is. Halála napjáig minden vasárnap jött velem a templomba. Egy reggel, fél tízkor már kezdtek harangozni, amikor kopogtattam nála, hogy induljunk a templomba. Rémült arccal került elő, hogy elaludt, de felvette a kabátját, bekötötte a fejét és jött a templomba úgy, ahogy kibújt az ágyból. Nem hagyta ki, hanem jött velem a templomba. Ez nem semmi egy olyan orosz nőtől, aki azt mondta, hogy a kommunizmus náluk is beállott, de ő tudja, hogy az ősei ilyen vastag könyvből olvastak Bibliát. Mondom, akkor neked nem szabad addig meghalni, amíg meg nem ismered a Mennyei Atyát és Krisztust, aki a kereszten meghalt értünk. Mert nem sokára lejár az idő, meghalunk, de van kegyelem és bűnbocsánat. Most volt a Jób könyvének a vége. A barátai csak osztogatták neki, hogy valami nagy bűnt követtél el, és ő mondta, hogy nem tudok róla, nem tudok róla. De mikor elkezdett bűnbánatot tartani, hogy Uram, bűnben jöttünk a világra, én töredelmesen bevallom, hogy bocsánat kell nekem, és kegyelem.
Fekete Ágnes: Az ébredés az, hogy volt?
Miklósi Ferencné: Negyvennégyben jöttek be az oroszok. Én harmincötbe születtem, akkor voltam tizenegy éves. Volt itt egy nőtlen pap Orgoványi György, aki Budapestre ment innen. Sajnos, egy éjszaka elszökött, itthagyta a gyülekezetet. Édesapámnak mondta a harangozó, hogy "Lajos, hát nincs pap." Fölpakolt, volt valami gáti ismerőse, a határ még nem volt annyira lezárva. Elment pedig a néppel Szolyvára, mikor hajtották ezt a népet, csakhogy onnan hazaküldték az oroszok. Elment, de mindig üzent a rádióban lévő szívküldikkel. Ő már szervezett vasárnapi iskolát, és konferencia is volt. Kolhosz még nem volt, mert édesapám lovas szekérrel vitt minket Verbőcre, ahol két-három falu összejött. A fiatalok pódiumot is csináltak, ahol a pap prédikált.
Fekete Ágnes: Tulajdonképpen konferenciákkal kezdődött ez az ébredés?
Miklósi Ferencné: Igen. Szólaljon fel, aki bizonyságot tesz, hogy mit értett meg. Van miből mindenkinek megtérni, mert már eredendő bűnnel jövünk a világra és ahhoz mindennap teszünk, és minden este van miért kérni bocsánatot. Új életet választani, és új úton járni, hogy egyedül Krisztus, Ő az én Megváltóm...
Fekete Ágnes: Tehát bizonyságtételek voltak?
Miklósi Ferencné: Igen. Csoportokat is alkottak, és esténként összejártak, de rácsapott erre a párt.
Fekete Ágnes: Hogyhogy?
Miklósi Ferencné: Úgyhogy kinyomozta, hogy hol gyűlnek össze. A papokat is elvitték, de ezekből a baráti körökből hat vagy nyolc pap is visszajött.
Megoperálták az egyik szememet, a másikkal nem látok semmit. Az rettenetes pénz volt. Majdnem egy évi nyugdíjam kell rá. Tizenkétezer hrivnya egy műtét, és ezerötszáz hrivnyát kapok havonta. Nincs nagy igényem. Ruhát nem kell venni, de mindig azt mondják, hogy ne hagyjam.
Fekete Ágnes: Teljesen meg tetszett vakulni?
Miklósi Ferencné: Már alig láttam. Szürke hályog, elébb az egyiken kezdődött, és akkor még ezzel láttam egy kicsit, ezzel meg már semmit nem láttam, és akkor ezt operálták meg, nagyon akarták a másikat is. Meg voltak az orvosok velem elégedve, mert mondtam, hogy én a maga kezéért is imádkozom, hogy jól csinálja meg a szememet. Nagyon sokat imádkoztam, hogy kibírjam. Nem tudtam elképzelni. Munkácson befektettek, mert már az ilyen öreget nem engedik rögtön haza, hogy ne rázódjanak.
Fekete Ágnes: Most tetszik látni?
Miklósi Ferencné: Igen, látok. Két éve lesz, hogy megoperáltak. Én vagyok a hibás, mert sokat dolgozom, a kertet rendbe teszem, kapálok, pedig nem volna szabad a napon lennem. Mindig azt mondják a fiamék, akik itt laknak nem messze, hogy "ne csináljon anyu semmit!" Én nem bírom nézni, hogy ne legyen rendben a kert. Termelek még mindent, egy kis krumplit, zöldséget, van nyolc csirkém, négy tyúkom. Ezek ellátnak tojással, ha levágok egy tyúkot, nekem az négyszerre elég. Én magamat ellátom, de ez mind az Isten ajándéka. Ez a hosszú élet is. Megjutalmazott az Úr, hogy még fel birok kelni és még az elmém is megvan. Lássak, halljak, járjak, és tiszta elmével dicsérjem az Urat, ezt minden imám végén elmondom. Éjjel, ha nem alszom, mert hát az idős már nem alszik, imádkozom az anyaországért, a kormányáért, Uram áld meg, minden adakozó két kezét, szívét. Mondtam is egyik lelkésznek: Tiszteletes úr én adni szeretek, nem kapni. A tizedemet adom most is minden hónapban jószívvel. Nekem az Úr többszörösen visszaadja.
Fekete Ágnes: Például, hogyan tetszett visszakapni?
Miklósi Ferencné: Hát például volt egy nevetséges eset. Jött egy motoros, megállt, és nézte a rengeteg bazsarózsámat. Azt mondta: "tessék leszedni a bazsarózsát!" Mondtam neki, hogy nem szedem le, mert ott szép, ahol nyílik. Erre azt mondta, hogy ad érte egy ötvenet száljáért. Végül kijött ötven hrivnya, amennyit szoktam adni. Máskor meg rengeteg zöldpaszulyom, zöldbabom termett. Kitettem a sámlira, a hídra, nem tudom, hogy kinek kell, mert odaadnám. Egyszercsak jöttek, hogy Ida néni, mérjen nekünk zöldbabot, de én mondtam, hogy nem mérek, mert az Úr nekem úgy adja kegyelemből, hogy én még ennyi évesen tudok termelni, és ha a jég elverte volna, akkor nem lenne. Ha mégis adnak valamit azért, mert leszedtem a fájós derekammal, akkor azt teszem a tizedembe. Akkor még örültek is neki. Általában mindig valahonnan még kikerül. Hála az Úrnak a családom is ilyen. Nekem van három unokám. Kimentek, mert jött a katonaság, a háború. Mentek a katonaság elől. Minden jó adomány az egek Urától száll alá, még, amit rossznak látunk, abból is a legjobb fog kijönni, ha hiszünk.
Fekete Ágnes: Annakidején, járt ilyen bibliaórákra.
Miklósi Ferencné: Persze.
Fekete Ágnes: Bántalmazás nem érte ezért?
Miklósi Ferencné: Nem, nem volt nekem olyan nagy állásom. Ugyan nagyon jó tanuló voltam, de a háború miatt abbamaradt a tanulásom, és azt mondtam, hogy marad nekem a Biblia. Varrónő voltam. Főnök voltam, itt Keresztúrban, a varrodában. Jártam Szőlősre, minden hónapba leadni a pénzt. Engem úgy tüntettek ki, hogy ugyan itt nem lehetett venni Zsigulit, de én soron kívül kaptam egyet, de nem volt miből kifizetnem, mert nem volt annyi pénzem, hisz három öreget gondoztam, meg két gyereket neveltem. Mikor ide férjhez jöttem, a férjemnek három örege volt. Kellett a pénz az ápolásukra és a temetésükre, a sírjuk megcsináltatására. Egyiküket húsz, másikukat tizenegy, a harmadikat pedig hét évig ápoltam. Futottam mindig. Nem jártam, hanem futottam, hogy minden rendben legyen. Tehén volt, disznó volt. Az Isten mindenhez adott nekem erőt.
Fekete Ágnes: Mi lett a Zsigulival?
Miklósi Ferencné: A Zsigulit a testvéremnek adtam át, nekik nem volt gyerek. Lembergbe kellett elmenni az autóért, ami egy évig a nevemen is volt. Az Úr, ha velünk, kicsoda ellenünk. Bizonyára senki. És mindent vissza lehet kapni, sokszoroson vissza tudja adni, nemcsak egyszeresen.

Hírek
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagegyházai és tagszervezetei ökumenikus hálaadó istentiszteletet tartanak államalapításunk ünnepének előestéjén augusztus 19-én, szombaton 18 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban. Az istentiszteleten Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök hirdeti az Igét, valamint Erdő Péter bíboros és Szabó István református püspök szolgál.

Reformáció a trianoni határokon kívül címmel rendezi meg a Magyar Református Presbiteri Szövetség a 15. Országos Presbiteri Konferenciáját augusztus 18. és 20. között Pápán, a teológia dísztermében. A konferencia keretében emléktáblát helyeznek el az első presbitérium megalakulásának 400 éves fordulója alkalmából.

Hitélet és vallásos kultúra a Kárpát-medencében címmel rendeznek konferenciát augusztus 21. és 24. között Pápán.

Kilátások és lehetőségek Észak-Abaújban címmel tart rendezvényt a Zsujtai Cigánymisszió augusztus 17-én, csütörtökön 11 órától Abaújváron.

Hálaadó istentiszteletet tartanak Fekete Károly igehirdetésével augusztus 19-én, szombaton 10 órakor Köröstarcsán, valamint Demeter József szászrégeni lelkipásztor igehirdetésével augusztus 20-án, vasárnap 10 órakor Törökszentmiklóson.

Családi napot tartanak és az elszármazottak napját rendezik meg augusztus 19-én, szombaton 11 órától Perkupán, a református templomban.

A Sukorói Zenei Nyár negyedik hangversenyén Balog Zsolt zongoraművész és Vámosi-Nagy Zsuzsa fuvolaművész lép fel augusztus 19-én, szombaton 19 órakor Sukorón, a református templomban.

Fassang László ad orgonahangversenyt augusztus 20-án, 19 órakor Enyingen, a református templomban.

Virágszirmok utóélete címmel nyílik kiállítás Szarka Miklósné Darvas Gyopár képeiből augusztus 18-án, pénteken 18 órakor Pócsmegyeren, a Rendezvényközpontban. Ugyancsak Pócsmegyeren, a református templomban adnak hangversenyt a Tahi Egyházzenei hét résztvevői augusztus 20-án, vasárnap 16 órakor.

A Reformáció 500 programsorozat keretében Biblia, énekeskönyv, képeslap és gyülekezettörténeti kiállítást rendeznek augusztus 20-án, az Ácsi református templomban.

A Méliusz Emléke című Bibliakiállítás szeptember 8-ig tekinthető meg a Debreceni Nagytemplomban.

A Magyar Református Szeretetszolgálat iskolatáskákat és tanszereket gyűjt augusztus 31-ig az ország több pontján, hogy a rászoruló gyermekeket támogassa.

Fekete Ágnes áhítata:

Esőcsepp KJ


"Végül elküldte hozzájuk a fiát, mondván: 'A fiamat majd tiszteletben tartják.'" Máté 21,37

Különös szava nyelvünknek az, hogy tisztelet. Általában inkább a szolgálat, a liturgia, a térdhajtás képe áll amögött, amikor összegyűlnek az emberek a templomban, de magyarul azt mondjuk istentisztelet. A tisztelet azt jelenti, hogy valakinek díszt adni, valakit méltatni, nagynak tartani, megkülönböztetni magunktól. Olvastam, hogy egy bebörtönzött papnak kellett végigélnie azt, ahogyan gúnyolódnak a papi ruhával. Majd a vallató tiszt még azt is mondta, hogy ha Mátyás király koronázó palástját adnák rám, azt is magamra venném. Azt írja, számára különös tapasztalat volt akkor az, hogy az emberi életben a tiszteletadás területei összefolynak. Ha érzéketlen az ember az iránt, ami a múltban érték volt, akkor az Isten dolgai iránt is azzá válik. Mintha összefolyna ez a két szemlélet. Mintha minden tisztelet arról szólna a mélyben, hogy maga az emberi közösség az, amelyik a tiszteletet megkívánja. Mintha ez lenne a kapu ahhoz, hogy jól lássuk a múltat is és a jelent is.
Az evangélium mondata az Atya belső hangját tükrözi. Arra gondol magában, talán a fiamat tisztelik majd. Talán a hozzám való kötődése, az, hogy ő az utódom, tiszteletet, elismerést, megkülönböztető figyelmet vált ki az emberekből. Azonban nem ez történt, hanem az eddigieknél még fájdalmasabban megalázták őt.
Tisztelet nélkül nincsen élet. Tisztelet nélkül Nem jutunk Isten közelébe. Ez az a magatartás, amikor a másik fontosabbá, fényesebbé, előrébb valóvá lesz az életemben.
Sokan úgy gondolják, hogy a protestantizmus, amikor megkérdőjelezte az egyházi hatalmaskodást, akkor magáról a tiszteletről is lemondott. Van, aki azt is gondolja, hogy az egyházi kultusz eszközei is csak nevetséges tárgyak, mivel nem tiszteljük őket. Azonban, ha alaposabb kutatás tárgyává tesszük eleink szándékát, akkor kiderül, hogy a tisztelet megadása számukra nagyon fontos volt, és szélsőségeseknek tartották azokat, akik nem így gondolkodtak. Abban a korszakban a vitatkozásnak is nagy kultúrája volt. A tisztelet azonban kijárt mindegyik félnek.
Ezért volt nagyon furcsa, amikor évekkel ezelőtt Szent István ereklyéjét protestáns elvekre hivatkozva húsdarabnak minősítette valaki. Ha mi nem is tulajdonítunk neki semmiféle erőt, de a tiszteletet megadjuk annak, aki számára ez fontos, és annak is, akit hordoz.
Persze talán akad olyan, akinek a tisztelet kapcsán szörnyű mondatok jutnak most az eszébe gyerekkorából. Talán egy felkiáltás: "Nem tiszteled apádat? Milyen szemtelenség ez!" Isten tisztelete nem önmagáért a tisztért való, hanem a létezésért. Mint ahogyan anyánkat és apánkat is az élet folytonossága, megkapása és átadása láncolatában tiszteljük, ugyanígy tesszük egymással az emberek közösségben. Nem érzelmesség az élet, hanem tisztelet dolga. Mivel mindent ajándékba kaptam, nem vagyok birtokosa az életnek sem. Egyedül meghalnék, ezért csak tisztelettel közeledhetek mindenhez és mindenkihez. Így van ez még akkor is, ha gyerekkori kiabálásokra emlékszünk, és akkor is, ha nehéz megtalálni sokszor a tisztelet igazi okát. Isten nem úgy kér tiszteletet magának, mint egy katona, hanem úgy, mint a szerető Atya küldötte. Ő helyezett bele minket a történelembe az embere közé, akiket tisztelhetünk még akkor is, ha ez néha nagyon nehéz. Az igazi és mély tisztelet lelkét oltsa belénk Isten! Ámen.