Református Félóra
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
Református Félóra - 2017. október 11.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ahogyan haladunk előre a reformáció 500. évfordulójának ünneplésében, egyre érdekesebb az a színes kép, amely elénk tárul. Számomra legkülönlegesebb éppen az, ahogyan a katolikus egyház teológusai ma látják ezt az ötszáz évet. Se szeri, se száma azoknak az ünnepeknek, amelyeket ők rendeznek. Nemsokára egy olyan beszélgetés is lesz Szabó István püspök és Erdő Péter érsek között, amelyben a keresztyénség közös jövőjéről lesz szó. Ez Budapesten, a Ráday Kollégiumban lesz október 17-én este 6 órakor. Most Sajgó Szabolcs, a jezsuita Párbeszéd Házának vezetője számol be arról a konferenciáról, amelyet a múlt héten rendeztek meg. Ez volt a címe: Kálvin és Ignác, van-e közös útja a két lelkiségnek?

Sajgó Szabolcs


Sajgó Szabolcs: Több szempontból érdekes, kihívó és nagyon simogató volt ez a konferencia. Már egy-két héttel a konferencia előtt egyre sokasodtak a regisztrációk, és száz fő fölött jelentkeztek. Sikerült egy olyan témát olyan perspektívában előhozni, amely érdekli az embereket, és nemcsak a kíváncsiság vezérli őket, hanem mélyebb spirituális okok is. Emiatt is volt olyan simogató a konferencia. Az emberek megnyíltak, felülemelkedtek a felekezeti határokon, és az értékek, az üzenet felé fordultak, hogy egymást erősítsük. Hiszen egy nagy hajóban vagyunk mindannyian, ahol a felekezetek a mentőcsónakok, és ennek a hajónak nem mi vagyunk a kapitányai, hanem Jézus. Ez a hajó a Jóisten vállalkozása, hogy az evangélium terjedjen, és minél több emberhez eljusson. Erre Ő a garancia. Mi bukdácsolunk, de a bukdácsolásaink tudnak fényleni, és ezáltal tudunk másoknak erőt adni.
Fekete Ágnes: A három csoportban olyan témákat dolgoztak fel, amelyek valahogyan közösek Ignácnál és Kálvinnál. Melyek voltak ezek a témák?
Sajgó Szabolcs: Az egyik az, hogy a helyes istenismeret gyümölcsözi a helyes önismeretet is. Ha komolyan hisszük, hogy a Jóisten a saját képmására alkotott minket, akkor ez azt is jelenti, hogy ha hiteles, jó információval vagyunk önmagunkról, egymásról, akkor az egyben hiteles a Teremtőnkről is. Ugyanígy, ha az imádság csendjében, Vele együtt léve, az Ő szavát hallgatva kezd jobban derengeni, hogy ki is a Teremtő, az egyben egy nagyon szép üzenet, örömhír arról, hogy kik is vagyunk mi igazából a legbensőbb lényegünk szerint. Ez volt az egyik műhely.
A másik pedig a két jelmondatról szólt: "Omnia ad maiorem Dei gloriam" azaz "Mindent Isten nagyobb dicsőségére", és a "Soli Deo Gloria" azaz "Egyedül Istené a dicsőség!" A jezsuita jelmondatot általában úgy idézik, hogy Isten nagyobb dicsőségére törekedjünk, pedig az omnia is nagyon fontos: mindent Isten nagyobb dicsőségére. Gyengeségeinkben is, azok elfogadásában, egymás keresztjeinek az elfogadásában teszi igazából a megváltás részévé a vidám vagy szomorú történéseinket. Ez volt a második, és igen jó visszhangjait hallottuk.
Ignác fontos fogalma a vigasz - vigasztalanság fogalompár. A Jóistentől, ami jön, az mind csak azért jön, hogy minél kevesebb sérüléssel haladjunk egyenesen a különféle veszélyforrások között. A vigasz persze nem egy felszínes vigasz vagy vigasztalanság, hanem az, ha valahol a lényünk forrásvidékén legbelül a helyünkön vagyunk, ez még akkor is vigasz, ha nehéz. Ha van bennünk felszínes vigasz, az lehet, hogy éppen egy mélyebb vigasztalanság üzenete, mert valami olyannal foglalkozunk, amivel nem kellene, lehet, hogy átmenetileg örömünket találjuk benne, de az nem az igazi.
Fekete Ágnes: Isten alapvetően vigasztalóként közeledik.
Sajgó Szabolcs: Isten minden helyzetünkben mindig új esélyt ad, mert irgalmas.
Fekete Ágnes: Ezt a Kálvinnál is fontos kulcsfogalmat hasonlították össze?
Sajgó Szabolcs: Igen. A Jóisten nem a valóságon kívül van, hanem valahogy átmosolyog a tér-idő világon, megmutatja a jelenlétét, és ezt mondjuk vigasznak.
Fekete Ágnes: Délután pedig arról volt szó, hogy sok protestáns végez lelkigyakorlatot.
Sajgó Szabolcs: Tizenöt évet töltöttem Dobogókőn, a Manrézában, ahová különféle felekezetekből jöttek püspökségi szinten tanácskozni. Azonban nem egyszer megtörtént, hogy református, evangélikus lelkészek azért jöttek, hogy elvonuljanak, elcsendesedjenek, jobban átöleljék Jézust. Ez elgondolkoztatott, de ez nem magyar jelenség. Európában és Észak-Amerikában is így van. Valahogy a Jóisten küld egymás felé bennünket, hogy fedezzük fel egymásban az Ő szeretetét, és inspiráljuk egymást. Ez a jelenség nem egy központi akarat irányítása mellett történik, hacsak nem a Jóistennek a központi akaratára gondolunk, ahogy mennek reformátusok, evangélikusok az ignáci lelkiséghez, nagyon nagy alázatra is kell, hogy vezesse magukat a lelkigyakorlat kísérőket, az ignáci szellemben élőket. És ez olyan jó!

Fekete Ágnes: Debrecenben ugyancsak az elmúlt héten egy olyan konferenciát rendeztek, amely pedig a személődő imádság és a református hit lehetséges közös útját kereste. Bodó Sárát a debreceni teológia tanárát hallják, miközben belehallgatunk két ottani, Bölcskei Gusztáv és Tariska Eszter által tartott előadásba is.

Bodó Sára


Bodó Sára: A protestánsok között, a református társadalomban, sokakban ellenérzést válthat ki, amikor a szemlélődő lelkigyakorlat, a csend, a meditáció szóba kerül, mert ezeket a kifejezéseket más közösségekhez kapcsolják. Ezt úgy gondolom, szabad megérteni és elfogadni. Nem kell mindig mindenről ugyanúgy gondolkodnunk, de azért van ebben az egészben valami, amit érdemes megfontolnunk. Nem kell semmit kritikátlanul és gondolat nélkül átvenni, de ami jó, arra még az apostol is azt írja, hogy azt próbáljuk meg és használjuk.
Fekete Ágnes: Mitől ijed meg, aki megijed?
Bodó Sára: Értem én, ha valaki hitvallásos alapon ijed meg, hisz az ige hirdetését tartja mindenek alapjának. Teológiai igazság az, hogy az Ige hallásból van, úgy tudjuk felfogni, vagy valamit megérezni az Isten munkájából, ha meghalljuk az Igéjét. Az Ige pedig szavakat jelent. Szavakat használunk az elmondhatatlan leírására. A csendektől félünk, mert ma a csend sok ember számára félelmetes, idegen, szokatlan. Főleg ebben a kultúrában, amit nyugati kultúrának nevezünk. Egyszerűen ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindig van egy alapzaj, és ez már rég nem a természet. Nem a teremtés gyönyörű, finom hangjai, hanem egy technikai kor által kiváltott mesterséges alapzaj, amelyben ha magunkra maradunk, akkor félelmetessé válik minden. Sejtésem szerint a magányt, a magunkra hagyatottságot, az elhagyatottságot, és valami nagyon mély belső szomorúságot élünk meg. Ezért lehet olyan félelmetes a csend. Annyi minden kavarog itt. Gondoljunk a Hamlet utolsó szavaira, "és a többi néma csend." Ha a csend a némasággal válik azonossá, amikor a csend büntetés, akkor az, bizonyára félelmetes tapasztalat. Innen kellene eljutni oda, hogy a csend lehet tartalmas, lehet a jelenlét, a létezés élményével azonos, szinte az, hogy megtapasztalom saját magamat. Hiszen már elidegenedtünk önmagunktól is, azonban a csendben magunkra találhatunk. Isten a csendben találhat ránk. Mi a csendben hallhatjuk meg az Ő halk szavát, és a csendben találhatunk egymásra is. Volt egy kísérlet, amely az egymás iránti szerelem fellobbanását tudta elérni azáltal, hogy nem engedte beszélni a kísérleti alanyokat. Csak leültek egymással szemben és csak nézték, szemlélték egymást. Érzések lobbannak föl a csendben. Minden érzéssel tudunk szembesülni, mert azt mondhatom, hogy ez az én érzésem. Nagyon szép dolgokat tanultam itt, most például a harag megéléséről. Azt hiszem ez fontos mindannyiunknak. De ehhez csend kell. Meg kell tanulni a csendben lételnek, a csend megkeresésének a módjait. Úgy gondolom, hogy ebben a mai korban a csendnek egyre nagyobb jelentősége lesz. Egyáltalán nem azért, mert az azonos a némasággal, hanem mert a csendben megtörténhet, hogy Isten megérint bennünket, ha felkészülünk erre az érintésre. A zajban nagyon nehéz meghallani Isten hangját. Erről szól az Illés történet is. Amikor csend van, a csendben megpróbáljuk a gondolatainkat is valahogy rendszerbe terelni, hogy ne az uraljon bennünket, akkor egyszerűen csak jelen vagyunk, ma divatos szóval: jelen-tudatosan vagyunk, akkor megszólíthatókká és megérinthetőkké válunk.

Tariska Eszter: Azért is fontos a természetben való időzés, mert a természet tanít meg minket arra, hogy a lelkünk egészségessé váljon. Mert a természet nem gondolkozik magáról, nincsenek tervei magával. Keressük meg, mi az, ami a leginkább megfoszt bennünket attól, hogy felfedezzük Isten jelenlétét, és belemerüljünk abba. Kevesen jutnak el idáig, hogy észrevegyék, ha csak hallgatok, akkor lecsendesedem, föllélegzem.

Bodó Sára: A világ zaja megemelkedett frekvencián történik, egyre magasabb hangon észleljük a környezetünk zaját. Megfigyelések azt mutatják, hogy a madarak elkezdtek magasabb hangon énekelni, mintha elfelejtették volna a mély hangjaikat. Megpróbálták túlénekelni a világ zaját, de ez nem sikerülhet. Ha tudatosabban próbálunk meg csendben lenni, akkor megszólalhatnak a mélyebb hangok is, amelyek azt hiszem, nagyon fontosak.
Fekete Ágnes: Lehet, hogy mi reformátusok kicsit túlbeszéltük magunkat?
Bodó Sára: Egész biztos, hogy túlbeszéltük magunkat. Beszélni hamar megtanul az ember, és azt magabiztosan tudja tenni. Hogy hallgatni megtanuljunk, az sokkal hosszabb időbe kerül. A csend alkalmassá tesz bennünket arra, hogy megtanuljunk hallgatni.
Fekete Ágnes: Az is szép volt, hogy az ember első napja a szombat volt, amely a csend napja.
Bodó Sára: Ez így van! Újra és újra elámulok ezen a tényen, hogy az ember létének indulása a csenddel kezdődik. Azzal kezdődik, hogy jelen van, hogy a létezését próbálja egyszerűen csak átélni, megélni azt, hogy létezik. Nem kell mindjárt uralkodni, nem kell mindjárt nevet adni mindennek, csak úgy rá lehet csodálkozni a teremtésre. Ez valami elképesztő! A szabbat, nem egyszerűen a semmittevés napja, nem a munka nélküliség vagy a megérdemelt pihenés napja, hanem az Isten teremtettségében, a létezésben való gyönyörködés, a rácsodálkozás napja. Nagyon szép gondolatok voltak ezek.

Bölcskei Gusztáv: Te kegyelembe fogadott vagy. Nem kell lejsztolni, nem kell gürizni, neked nem kell tenni semmit. Nem lehet-e úgyis érteni a reformátori ingyen, kegyelemből, hitből való megigazulás gondolatát, mint a bibliai hetedik napi nyugalom lefordítását? Az embernek az első dolga nem az, hogy átalakítson, hanem hogy belesimuljon. A reformáció korából vannak olyan hitvallások, amelyek így teszik fel a kérdést: "Mi az ember célja ezen a földön?" És ezt a választ adják: "Azért, hogy Istennek adjon dicsőséget, és gyönyörködjön benne." Nem te vagy a cselekvő, aki megforgatja az egész világot. Az újszövetségben újra meg újra találkozunk ezzel a fordulattal, hogy meg van a maga nyugalma Isten népének, amelybe be fog menni, azaz a megváltás, a beteljesedés képe is ott van ebben a képben.

Fekete Ágnes: Ki szervezte ezt a konferenciát?
Bodó Sára: A Tiszántúli Református Egyházkerület Pasztorációs Intézete, amelynek szervezésében már egy ideje tartunk zarándoklatokat, lelkigyakorlatokat.

Fekete Ágnes: Végül az érdi galériába látogatunk el, ahol Hit és megújulás címmel rendeztek a reformáció tiszteletére kiállítást. Homolya Gábor, az egyik alkotó egy különleges Luther portrét állított ki.

Homolya Gábor Az Ige textté lett


Homolya Gábor: Van egy kedvenc idézetem a Bibliából, amelyet szeretnék a műveimben megmutatni: "A betű megöl, és a Lélek megelevenít." (2Kor 3,6) A mágneses betűktől a különböző pogácsaszaggatóig, mindenféle betűkészletet gyűjtögetek, így kerültek elő a számítógép billentyűzetéből, a klaviatúrából kiszedett billentyűk, amelyeket a kedvenc betűjátékom, a scrabble mintájára használtam. Kihívás volt a reformáció ötszáz évét megalkotni. A kiszögelt kilencvenöt tézis indított meg. Hoztam egy másik művet is, amelynek a címe: "Az Ige textté lett"
Fekete Ágnes: Ez milyen fa?
Homolya Gábor: Egy cseresznyefa bútorelemből készült, és szintén egy billentyűzet betűi vannak rajta.
Fekete Ágnes: Mit jelent ez, hogy az Ige textté lett?
Homolya Gábor: Elég sokszor szójátékos címet adok az alkotásaimnak. Ezt lehet úgy is olvasni, hogy INRI, de lehet úgy, hogy ÍRNI. Valódi keresztrejtvény, és az olvasható ki, hogy "Én vagyok az út, az igazság és az élet." (János 14,6)
Fekete Ágnes: Ezen a kereszten úgy látom szintén egy számítógép billentyűzetéből származó betűk vannak.
Homolya Gábor: Így van. Most is kaptam egy szatyornyi rossz klaviatúrát. Ez a kereszt a szakrális műveim közül való. Mindig próbálok valami mélyebb tartalmat is az alkotásokba beletenni.
Fekete Ágnes: Szándékosan van ez a betű lejjebb?
Homolya Gábor: Természetesen. Egy kicsit elmozdítottam a sorokat.

Homolya Gábor Luther


Fekete Ágnes: Gondolom, nem véletlenül vannak szögezve a betűk.
Homolya Gábor: Egyáltalán nem véletlen a szög sem itt, sem a Luther portréban. Ez a kép huszonötször huszonnyolc billentyűre van osztva, de vannak hiányok. Fekete, fehér, szürke és megsárgult fehér billentyűket használtam, amelyeknek van egy kis vibrálása, így a tónusokkal lehetett játszani.
Fekete Ágnes: Úgy tűnik, hogy egy térben lévő arc alakul ki a billentyűkezetekből.
Homolya Gábor: Igen. Huszonötször huszonnyolc pixelre lett bontva Luther legismertebb képe. Számítógépen felnagyítottam olyan nagyra, hogy ennyi pixel legyen, és úgy állítottam össze ezt a képet, hogy szépen sorba vettem a billentyűk színeiből, amit lehetett a tónusban összeilleszteni, de elrejtettem benne egy-két szót is. Többek között a Reformáció 500, Luther, út, kiút, és a saját nevemet. A szignóm is itt van a billentyűzet betűi között.

Homolya Gábor Szignó


Fekete Ágnes: És mindez egy archaikus aranyos keretben.
Homolya Gábor: A reformációhoz hozzátartozik a dolgok megújítása. A cifra aranykeret és benne a mai elektronikai billentyűzetelemek, amelyek egy ajtóra, egy deszkára fel vannak szögelve egyenként, ahogy elvileg, a történet szerint Luther is fölszögezte a téziseit a várkapura.
Fekete Ágnes: Számomra kérdés marad, hogy vajon előjön-e a kép? Benne van az a dráma is, hogy homályos marad.
Homolya Gábor: Igen, a homályba vész, mert ez egy életlen kép, és csak egészen messziről áll össze. Közelről nem is lehet látni a Luther portrét. Ez benne egy kis sejtetés. Újrahasznosító művésznek is neveztek már.
Fekete Ágnes: Ez most nagy divat is.
Homolya Gábor: Nem igazán szeretem a műanyag dolgokat, de nincsen márvány klaviatúra. Ebben az esetben mindenképp ez kellett, de azért igyekeztem legalább egy kicsit rozsdás szögeket használni. A még nagyapámtól megörökölt szögekből is van benne. Valamikor nagyon szerettem mozaikot rakni, ugyanis díszítő festőnek tanultam a középiskolában. Harminc éves korom után jött az az idő, amikor nyitott lettem Isten felé, akkor hívtak el minket egy misszióba, egy új keresztény gyülekezetbe. Nagyon sok szakrális művem született. Ezek a művek azért kapták a profán szakrális nevet, mert egy kicsit iróniával nyúlok ehhez a témához, a hitet nagyon nagyra tartom, viszont a vallásosságot, egy kicsit néha fricskázom.

Hírek
Merre tovább kereszténység? Ezzel a címmel rendeznek református - evangélikus disputát Fekete Károly református és Fabinyi Tamás evangélikus püspök részvételével október 12-én, csütörtökön 18 órakor valamint református - katolikus beszélgetést Szabó István református püspök és Erdő Péter római katolikus bíboros részvételével október 17-én, kedden 18 órakor Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatti díszteremben.

A Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház közös zsinati ülést tart a reformáció emlékéve alkalmából október 13-án, pénteken 10 órától Budapesten, a Városligeti fasorban.

A reformáció nyelvpolitikája címmel rendeznek konferenciát október 13-án, pénteken 9 órától Sárospatakon, a református teológia épületében.

Management by Jesus címmel rendeznek szimpóziumot keresztény értékrendet követő cégvezetők részére október 12-én, csütörtökön 9 órától Budapesten, a Fővárosi Közgyűlés Dísztermében. (Váci u. 62-64.)

A reformáció könyvtára című konferencián mutatják be a reformáció korának különleges kiadványait október 16-án, hétfőn 9 óra 30 perctől Budapesten, a Budavári Palota F épületének dísztermében.

Kustár György tart előadást Jézus döntéséről a Péntek esték sorozat keretében október 13-án, pénteken 18 órakor a Sárospataki Református Kollégium Szikszai termében.

Gencsi Zoltán tart előadást Ágas-Bogas Líciumfa - cívisek hittel és magyar szürkékkel címmel október 24-án szombaton 18 órakor Debrecenben, a Kistemplomban.

A reformáció korának énekeiből ad elő a Tabulatúra Régizene Együttes október 16-án, hétfőn 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt található gyülekezeti nagyteremben.

Hock Bertalan ad orgonahangversenyt a Kelenföldi Barokk Esték keretében október 14-én, szombaton 17 órakor Budapesten, az Október huszonharmadika utcai református templomban.

Protestáns napi hangversenyt tartanak október 15-én, vasárnap 17 órakor Szekszárdon, az evangélikus templomban.

Angster József orgonaépítő naplójának bemutatóját tartják október 11-én, azaz ma délután 16 órakor a Debreceni Református Kollégium Dísztermében.

Ég és Föld között - A Biblia a magyar képzőművészetben című kiállítás megnyitóját október 14-én, szombaton 17 órakor tartják Budapesten, a Várkert Bazárban. A tárlat 2018. január 14-ig látogatható.

Fekete Ágnes áhítata:

Liliom KJ


"Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ... elváltozunk." I. Korinthus 15,51

Elvesztettem egy barátomat. Ahogy ezt kimondom, már javítanám is a szót, hiszen nem csak veszteség a halál. Vagy mondjam azt, hogy elköltözött? De bizonyos szempontból itt van. Még a meghalt szó se jó, mert érzem, hogy csak egy rész ment el belőle. Olyan különös érzés az, hogy most másként látom őt, mint amikor élt. Saját édesanyámat sem úgy látom magamban, mint ahogyan a halálos ágyán feküdt, hanem egy valamiféle ideális emléket őrzök magamban róla. Furcsa dolgot mondok: Mintha a halál kinccsé tenné az embert. Mintha beburkolná egy különös ruhával, azzal az erős érzéssel, ami bennünk él. Mintha összegezné személyiségét.
Mindnyájan elváltozunk - mondja az apostol arról a világról, amely ezen a földön túl van. Egészen különös, ahogyan az emberek elkezdenek kapkodni akkor, amikor valaki elmegy közülünk. Barátom egy egészen különleges tehetség volt, de ezt munkássága során nem ismerték el. Mintha egész életében szeretett volna egy szekérre felszállni, de nem vették fel, mert a szekértáborokban mindig kevés a hely, szűkös a tér, és nem szeretik azt, aki kilóg. Most már nincsenek szekértáborok, ezért még a táborból is ki lehet mondani, tehetséges ember volt. És fáj ez ma? Kicsit igen, kicsit nem. Hiszen a tábor kicsinyességét tükrözi minden dicséret, ami már nem tud életté válni. Másfelől mégsem az, hiszen a barátom tényleg elváltozott. És ez az igazi arca, ahogyan őt most a szívemben látom. Ez az arc már csak mosolyogni tud. Ő már nem akar sehova felszállni, most már viszi az égi szekér.
Emlékszem, amikor férjem édesapja, éppen két éve, meghalt. Mennyire sűrű volt az élet. Egyre nehezebben vette a levegőt. Vajon érzi, hogy jelen vagyunk? Aztán egyszer egy hangosabb szó hatására egy pillanatra még kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Iszonyat sűrű volt akkor minden pillanat. Valószínű, hogy az élet minden pillanata ilyen intenzív, ilyen sűrű, csak valahogy tompák vagyunk, hogy ezt érzékeljük. Akkor közösen énekeltünk zsoltárokat, imádkoztunk, utoljára együtt voltunk még ebben a körben. Amikor kijött az orvos és meglátta, hogy szépen felöltöztettük, felkötöttük az állát, virággal feküdt a kezében, iszonyú mérges lett. Neki jegyzőkönyvet kellett volna felvennie. Egy halotthoz nem szabad hozzányúlni, amíg az orvos meg nem vizsgálta! Aztán végül megenyhült. Ráírta a papírra: Exit. Egy történet lezárult. Átváltozott. Most, ilyen távlatból azt kérdezem magamtól, vajon a hétköznapok szaladgálásában miért hígítom fel az életet? Vajon miért akarom mindenáron az átváltozás előtti életemet erősíteni, mért használok hígító szereket azért, hogy ne lássam olyan intenzívnek az életet, mint amilyen az valójában?
Mintha egymás életének a filmjéből csak egy-egy kockát vagy részletet látnánk, és ezekből egyáltalán nem érthető maga a történet. De amikor valakitől búcsúzunk itt a földön, a filmből egyszerre annyi részletet látunk, amiből már majdnem érthetővé lesz az, ami történt. Ez van velünk itt a földön akkor, amikor sűrű lesz az élet. De persze itt soha nem látjuk az egészet. Odaát, a túlparton, ahova az égi szekér megérkezik, a teljes film valósága látható és érthető lesz úgy, ahogyan soha nem tudtunk róla.
Egyik régi professzorom kedvenc bibliai mondata ez volt Ézsaiástól: "Aki hisz, az nem fut." Valóban, a hit egy olyan látást hoz el az életünkben, amely kicsit megállítja és átváltoztatja az időt. Besűríti az időt. Megengedi, hogy ugyanazt a percet többféleképpen is lássuk. Ugyanazt az embert egyszerre négy-öt dimenzióban is érzékeljük. És ha valóban nem futunk sem magunk elől, sem érzéseink elől, sem tetteink elől, akkor kiderül, hogy Isten szépnek teremtett valamennyiünket, hogy kincsek között sétálunk. Ilyenekké változunk majd el, ilyeneknek lát bennünket a mennyei Atya az Ő házában. Ámen.


www.tebennedbiztunk.hu - 2009 - Minden jog fenntartva