Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2018. január 31.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ma érkeztünk el a Himnuszról szóló sorozatunkban a legnehezebb mondathoz, amit annyian félreértelmeznek. "Megbűnhödte már e nép a múltat s jövendőt." Ha csak arra gondolunk, hogy Kölcsey milyen mélyen élte meg református hitét, egészen biztosan nem gondolhatott arra, hogy mintegy elszenvedtük már a későbbi bűneink miatti botütéseket is. Kölcsey számára az Istentől való teljes függésünk volt a legfontosabb.

Kölcsey Ferenc


Szűcs Ferenc: A kudarcok a történelmünk meghatározói voltak. Kölcsey Istennel hozta kapcsolatba a történelmünket, és amikor a balsorsról beszél, nem valami végzetről, vagy valami Istentől független dologról van szó, hanem az emberek, a népek élete valamint az isteni gondviselés kapcsolatáról. Tehát a balsors nem azt jelenti, hogy valami végzetszerű sors, amelyet nem tudunk elkerülni, hanem azt, hogy a helyzetünk és a balsorsunk között ott kell lennie Isten kezének. Ez az isteni gondviselésbe vetett hit jellegzetesen kálvinista gondolkodás.
Fekete Ágnes: Merthogy régen tép a balsors, de reménykedünk, hogy lesz majd víg esztendő, és a kettő között van Isten keze?
Szűcs Ferenc: Így van! Minden az Isten kezéből jön, ahogy a Heidelbergi káté mondja, amely nem jelenti azt, hogy Isten a történelem. Félreértése volna azt gondolni, hogy Isten azonos a történelemmel. A történelem és miközöttünk, ott van Isten keze, és mi mindent Isten kezéből kell, hogy elfogadjunk. A reformátori gondolkodás is ugyanaz volt, mint Kölcseyé, hogy nekünk elsősorban Istennel van elszámolnivalónk és nem a történelmünkkel vagy a balsorsunkkal.
Fekete Ágnes: Akkor miért van balsors?
Szűcs Ferenc: Mert sajnos a tények erről beszélnek, hogy volt balsors, amely után nyugodtan lehetett sóhajtani, hogy most már a víg esztendőnek kellene eljönni. Itt nem arról szól a dolog, hogy itt valami olyan megbűnhődés történt, hogy már most a jövendőt is levezekeltük, hanem arról, hogy elmaradt valami, amit várunk, hogy Isten pozitívan avatkozzon be a történelmünkbe, és hozzon ránk víg esztendőt, amelyben vége szakad a balsors rendszernek.
Fekete Ágnes: Melyik Ige beszél erről?
Szűcs Ferenc: Az Ézsaiási Ige, hogy "kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden vétkéért" (És 40:2.) Ez a kétszeresen sújtotta, ez az elmaradt Jóbel év, a kürtzengés esztendeje, amely a hétszer hét év végén volt.
Fekete Ágnes: Az az év a teljes nyugalom éve.
Szűcs Ferenc: Így van! Az elengedés éve. A kétszeres büntetés azt jelenti, hogy az egyszeres már letelt. Ha ezt történelmileg nézzük, akkor azt jelenti, hogy ha elmaradt egy ilyen sorsfordító esemény, akkor gyakorlatilag két korszakon keresztül is bűnhődött a nép. Így lehet értelmezni azt, hogy a múlt és a jövendő. Ez azt jelenti, hogy elmaradt a feloldozás, az elengedés kegyelmi ideje. A történelmünkben valóban úgy néz ki, hogy sok minden egymásra halmozódott, múlt, jelen és jövő gyakorlatilag egybefolyt, mert nem sok változás történt. Én úgy látom, hogy a Himnusz éppen ezt a változást reméli, azt reméli, hogy Isten megszán bennünket, megkegyelmez nekünk, és ez az egyetlen reménységünk a jövőre nézve. Kölcsey szemlélete talán ebben különbözik a reformkor más költőiétől, váteszéitől, hogy nem a dicső múltat állítja szembe a jelennel, hanem az Isten kegyelmére hivatkozik és arra, hogy Isten megkönyörül rajtunk és elhozza azt a bizonyos elengedés esztendejét, ami után valami jobb következik és a balsors után eljön a jobbsors.
Fekete Ágnes: Itt a megbűnhődni szónak történt talán egy átalakulása, hogy ma a megbűnhődni, a megbüntetnivel van összefüggésben, és úgy értik, hogy ha már megkaptad az ötven ütést, akkor már megbűnhődtél. De itt valószínűleg nem erről van szó.
Szűcs Ferenc: Igen, a megbűnhődés szó nem azt jelenti, hogy teljesítettél valamit, letöltötted a büntetést, hanem azt, hogy a büntetés mértéke volt kétszeres. Egy nagyon súlyos történelmi büntetést érzékel Kölcsey. Az egyetlen reménység ebben a helyzetben az isteni könyörület, az hogy Isten szeretete fölülírja mindazt a rosszat, ami történt, és történhet velünk. Végig Istennel beszél, és nem önmagával, tehát itt a megbűnhődés nem valami olyan, hogy mi már eleget tettünk és várhatunk valamit, hanem Istentől várunk valami változtatást, mert az Ő kezében van igazán a jövendő is, mint ahogy a múltunk is.

Fekete Ágnes: Most Leányfalura látogatunk el Szász István Tashoz, aki az ottani református gyülekezet egyik oszlopos tagja. A háza egyben múzeum is. Összegyűjtött mindent, ami a Hitel folyóirat elindulásával és életével kapcsolatos. Kalandos életéről, hitéről beszél most.

Szász István Tas


Szász István Tas: Vasárnap reggelenként apámmal lementünk a Farkas utcai templomba, meghallgattuk az istentiszteletet, hazamentünk, megebédeltünk, majd délután anyám kézen fogott és elmentünk a barátok templomába, ahol végighallgattam a misét. Ez végtelenül természetes dolog volt. 1938-ban váratlanul születtem. Tavaszy Sándor - püspök helyettes, aki a Hitel tagja volt - megkeresztelt engem reggel, délután pedig feljött a frissen kinevezett katolikus püspök, Márton Áron és megáldott, hogy "Légy jó, magyar ember!" Nagyon érdekes, hogy az egész életemet végig kíséri Márton Áron. Időnként megjelenik különféle formákban. Amikor várfogságba volt, apámmal titokban tartotta a kapcsolatot. Emlékszem, amikor a nagyszüleim hetvenedik házassági évfordulója volt Márton Áron küldött két liter misebort erre az alkalomra. 1956 után az '56-os bűnökre hivatkozva kirúgtak az egyetemről.
Fekete Ágnes: Melyik egyetemről?
Szász István Tas: A marosvásárhelyi orvosi egyetemről. Akkor elmentem dolgozni, hogy bebizonyítsam, milyen hű építője vagyok a szocializmusnak. Egy ólombányában dolgoztam, de a Jóisten kimentett onnan, mert azt hiszem belerokkantam volna, ha tovább tart. Egy szezon után ránk hozott egy olyan telet, hogy nem lehetett elmenni a bányáig, mert magasan volt a bánya bejárata, és így nem lehetett dolgozni. Akkor azt mondták, hogy menjünk el és majd jöjjünk vissza, ezért elmentem dolgozni egy munkatelepre, ahol lehetőségem nyílt az ólomkeretes ablakok készítését megtanulni. Így visszakerültem Kolozsvárra. A Farkas utcai templomot, a Főtéri templomot, és a Vajdahunyad várát én ablakoztam. 1960-ban éppen a Főtéri templomot csináltam, és éppen egyedül voltam valamiért. Építettem egy mobil állást, amire az ember felhúzza horoggal a létrát, beállítja, megerősíti, feljebb megy, leakasztja, felhoz egy másik táblát... Ezt csináltam pontosan úgy, ahogy kellett. Szeptemberben jött egy távirat, hogy menjek, mert visszavettek az egyetemre. Tíz évvel később a főrestaurátor, Bányai Lajos elmondta, hogy annakidején, azon a júniusi napon Vásárhelyről itt volt a helyettes káderes, az a kicsi ember, Duba elvtárs, és abban a tiszafa bokorban bújt el és egész délelőtt figyelte, hogy mit csinálok, mert nem akarta elhinni, hogy tényleg dolgozom. Két hónap múlva visszavettek az egyetemre. Néhány évtized múlva az a bokor, ahol a káderes állt, óriási nagyra nőtt, és most alatta, a káderes helyén áll Márton Áron több mint életnagyságú szobra. Kádár Csilla tanárnő Csíkszentdomokoson létrehozta a Márton Áron Múzeumot. Megcsinálták még a börtöncelláját is. Amikor a Vigadóban kitüntették őket, arra kértek, hogy én laudáljam a múzeumot. Azon mosolygok, hogy református létemre védőszentem van? Azt gondolom, Erdélyben a huszadik század legnagyobb magyarja volt Márton Áron. Amikor én születtem, a gestapó már benn volt, és ő tartotta a beszédet, hogy a hívei ítéljék el, és ne menjenek bele a zsidók elhurcolásába! Ő nem jött el Gyulafehérvárról a Bécsi Döntéskor. Hallatlan tájékozatlanság van a magyar társadalomban, a történelmi tudat, ez "a múltat végképp eltörölni" szellem olyan pusztítást végzett, amely kihúzta az alapot az egészséges nemzettudat alól. Persze nagyon könnyen besározzák ezeket a szavakat is. Egy olyan kort élünk, amikor a szavak ugyan nagyon fontosak, de romokban hevernek, mert vagy elvesztették az értelmüket és mesterségesen más értelmet kaptak, vagy be vannak sározva. Ott tartunk, hogy most már a magyar vagy a nemzet szó besározott lett. Vannak, akik nem merik kimondani ezeket a szavakat, pedig mindennek az alapja: Isten, a család, a nemzet. Erre van építve az emberiség jövője. Éppen ma reggel hallottam, hogy valahol tüntetett egy csoport, hogy nem kell határ, nem kell nemzet. Iszonyatos, hogy vannak emberek, akik erre képesek! Bár nem tudom, hogy mennyire meggyőződésből? Szerintem nem tudják, hogy mit cselekszenek.
Fekete Ágnes: A gyermeknevelésben látjuk, hogy ha nincs határ, nem tudja a gyermek, hogy hova tartozik, nem tudja, ki ő, és teljesen összezavarodik.
Szász István Tas: Az ember kollektív lény. Közösségbe kell tartoznia. Miért vagyunk a világban? Én Tamási Áront kiegészíteném, a valahol otthon mellé teszem, azért, hogy együtt legyünk, egymásért legyünk. Ez ellen tenni: önpusztítás. Képtelenségnek tartom, hogy össze akarják vegyíteni az emberiséget, miközben azon siránkoznak, hogy hány rovarfaj tűnik el naponta. A biodiverzitás kell, de az emberi diverzitás az nem. Van az etióp hosszútávfutó, a maga szikár alkatával, és van a fókazsírt evő eszkimó. Hogy akarják ezeket összehozni? Miért nem lehet hagyni, hogy mindenki ott és úgy éljen, és olyan körülmények között, ahova született, és ahova kialakult. Közben meg a tudomány elmegy odáig, hogy azt a táplálékot kell enni, ami ott termett meg, ahol felnőttünk. Na, most hogy lehet összeegyeztetni ezeket a dolgokat? Ez nem azt jelenti, hogy nem kell mozgás a világban, de szörnyűség az, hogy az emberiséget össze akarják keverni és létrehozni egy könnyen kezelhető, szellemileg is egy szintre beállított masszát, azért mert világkormányt akarnak.

A Hitel otthona Kolozsváron


Szász István Tas: Tatám is kiváló ember volt. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ügyvezető alelnöke volt, majd amikor a románok felszámoltatták a Magyar Népi Szövetséggel, akkor a Bólyai Egyetem alapító tanára lett. Megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Kirúgták. A birtok vezetése tárgytalanná vált. A románokhoz viszont nem akar beállni. Ezért elment egy angol céghez segédmunkásnak, ahol ládákat bontott. Tizenöt év múlva, 1935-ben vezető pozícióba került. Akkor elment, és egy teljesen más szakot kezdett a gazdasági akadémián csinálni. Talajtant. Megszervezte Románia talajtérképezését, megint kirúgták, és akkor az egykori ládabontó elment megint segédmunkásnak. Segédmunkásságtól segédmunkásságig. Így húzódott a pályaíve. Közben egyetemi tanár volt, aztán megint visszament segédmunkásnak.
Fekete Ágnes: A lelkét, hitét nem törte ez meg?
Szász István Tas: Nem. Ez természetes volt. Mentünk a templomba, és amikor kijöttünk az istentiszteletről, beszélgettünk a presbiterekkel, a Hitelesekkel, Kós Károly bácsival, Szabó T. Attilával. Zajlott az élet. Ez olyan természetes volt, hogy ez a mi világunk, ez a mi kapaszkodónk, fenn az Úristen, mi lenn.
Fekete Ágnes: Ez stabilitást jelentett?
Szász István Tas: Ez nem egy teátrális dolog volt, hanem egy olyan stabil dolog, hogy ez van, más nincs. Elképzelni sem lehet mást. Ez begyökerezettség, két lábbal álltunk a földön akármi volt is, pedig nehéz dolgokon mentünk keresztül. Egyszer például azt történt, hogy erőszakkal visszaadtak ötven hektár földet a földbirtokosoknak.
Fekete Ágnes: Mikor?
Szász István Tas: 1946-ban. Igen ám, de azt működtetni kellett, és beszolgáltatás is volt. Dél-Erdélyben volt az a föld, teljesen tönkre téve. Mit csináljunk? Próbálta apám csinálni. Szaladozott az intézmény és Pusztakamarás között, de rájött, hogy ezt így nem lehet csinálni, mert itt bajok lesznek, ezért bement a néptanácshoz és hivatalosan felajánlotta a falunak a földet. Azt mondták: "Nagyon rendben van professzor elvtárs, ez nagyon szép dolog, de hát ez nincs kellőképpen felszerelve, így nem fogadhatjuk el." Akkor a maradék családi ékszereket eladták, apám vett állatokat, gépeket, rendbe tette, mindennel felszerelte a birtokot, és megint bement és újra felajánlotta. Leesett az álluk: ez igen! Két hét múlva jött az államosítás. Mindenkit elhurcoltak. Éppen kint voltunk, így apámat is elvitték. Bezárták a sármási néptanács pincéjébe. De a novoji román parasztok elmentek Sármásra kiszabadítani apámat, azt mondták, hogy ez egy jó elvtárs, hisz felszerelte és nekünk adta a földjeit. Így apám hazautazott Kolozsvárra, ahol már egyetemi tanár volt, ami védte is őt. Ennek ellenére éveken keresztül úgy éltünk, hogy hátizsák előkészítve, bakancs bezsírozva. Minden ki volt készítve, ha jön a fekete autó. Anyám, abban a nehéz időben, amikor apám segédmunkás, meg kényszernyugdíjas volt, talált megoldást, hogy élni tudjunk. Becsempésztek Erdélybe Burdákat. Anyám gyönyörűen rajzolt, és kézzel átmásolta azokat. Volt egy zsidó vigéc, aki fillérekért megvásárolta tőle ezeket, mert járta Erdélyt, és jó pénzért árulta a varrónőknek, meg a szabóknak. Anyám éjjel úgy rajzolt, hogy két kupac könyv alatt volt egy villanykörte, így a kontúrokat lekopírozta, aztán azt sokszorosította. Vízfestékkel, csodálatosan megfestette. Szebb volt, mint az eredeti. Tökéletesen egyformák voltak. Szériában csinálta, felrakott egy színt, aztán a másikat.
Soha nem éreztem magam ilyen dolgokra elhivatottnak, vagy képesnek, de mégis elkezdem feldolgozni a Hitel folyóiratot. A munkát is a Jóistentől kaptam és hozzá az erőt, és egyelőre még az éveket is. Most töltöm a nyolcvanat. Több éves munkával feldolgoztam a Hitel tíz évét cikkről cikkre, az egészet. Kétezer-huszonhét oldal. Most tördelik, és várom a következő csodát, hogy ez sikerüljön.
Fekete Ágnes: Miért Hitel? Az embernek Széchenyi jut eszébe.
Szász István Tas: Igen, Széchenyihez nyúlnak vissza, az önkritikus szelleméhez, és a szolgálat szelleméhez. A Hitel címet azért választották, mert az akkori polgári kapitalista fejlődés alapja a hitel volt. De itt nem csak erről van szó. Hiteles emberek egymás iránti hitelessége volt a fontos. Én hiteles vagyok a te szemedben, te hiteles vagy az én szememben. Hinni egymásban és hitelesnek lenni egymás előtt. Talán ez a legfontosabb.
Fekete Ágnes: Akkor úgy látták, hogy szellemi átlátszóságra van ehhez szükség?
Szász István Tas: Ez egy széles kört vonzott maga köré, egy holdudvara lett a Hitelnek.

A HITEL asztala


Fekete Ágnes: De szép ez az asztal!
Szász István Tas: Ez a Hitel asztala. Ez volt Kós Károly széke. Ez Dsida Jenőé. Ez volt Kemény Jánosé, ez pedig Mikó Imréé. Az volt Tamási Ároné, a másik meg Demeter Béláé. Ott ült a négy főszerkesztő.
Térjünk vissza a csodákhoz! Kolozsváron akkor már csak négy vagy öt magyar orvos volt. Én egy nagyenyedi állásra versenyvizsgáztam. Kiderült, hogy van kolozsvári állás is, és még senki nem választotta el, amikor hirtelen beszaladt egy hivatalnok és bevezettek egy román férfit, hogy most fog nősülni, rögtön megkapja a kolozsvári személyi igazolványt, és neki adják a kolozsvári posztot. Láttam, hogy volt Csíkszeredában egy pszichiáteri állás, és azt mondtam, akkor megyek Csíkszeredába. Közben ez az ember disszidált, így a kolozsvári állás az enyém lett. De egy adott pillanatban megszüntették az állást. Engem pedig ki akartak helyezni Kolozsborsára igazgatónak a bűnöző elmebetegek intézetébe, ahol politikai pszichiátriát kellett volna csinálni. Ekkor jöttem el, mert ezt már nem lehetett vállalni. Különben nem jöttem volna el soha Erdélyből. Mindenki hazament a családomból. Három hét alatt kellett felszámoljam az ötvenéves háztartást, házat, mindent, mindent elintézni. Az ismerőseim azt mondták, az lehetetlen, az utcán fogok maradni, mert a házat csak elveszik. Akkor egyezett meg Kádár Ceausescuval, hogy többet nincs hosszabbítás. Elölről kellett volna mindent kezdeni. Akkor jött egy csoda. Az egyik barátomat, kiváló mérnököt, paranccsal kinevezték ipari párttitkárnak, azt mondták, ha nem vállalja el, kirúgják az állásából. Az első ténykedése az volt, hogy elintézte nekem, hogy a párt megadta az engedélyt. Ezt nem tudom elmondani, hogy ezek milyen lehetetlen dolgok lettek volna különben. De ki volt jelölve az út. A klinika előtti újságárusnál ránéztem a kirakatra és ott volt egy magyar orvosi hetilap. Soha nem volt előtte ott ilyen. Bementem, hogy megnézzem. A román újságos azt mondta, hogy nem tudja hogyan került ide ez az egy példány. Azonnal megvettem és ebben volt egy hirdetés. Így kerültünk Pápakovácsiba, ahol gyönyörű tíz évet töltöttünk. Nehéz körzet volt, azt mondták, hogy éhen fogunk halni, de nem haltunk éhen. Egyik barátom, aki Szentendrén volt, egyszer szólt, hogy megürült Leányfalu, próbáljam meg megpályázni. Elindult a pályázaton a megyei párttitkár unokaöccse vagy öccse, és a párttitkár feladata volt, hogy arra kell szavazni. Szinte nem is akartam elhinni, hogy ennek ellenére én lettem a leányfalui orvos. Tehát a gondviselés tervszerűen dolgozik.

A Hitel emlékek Mai otthona


Ez a telek egy nem működő tüzép telep volt, egy dzsumbuj. Tervet akartam készíteni a házhoz, gondolkoztunk, hogy kihez menjünk? Akkor alapították a Kós Károly céget Makovetzék. Megismertem Imrét, és azt mondta: "Tervezek neked oda egy házat." Mondtam, hogy "Imre, én, nem tudlak téged megfizetni." "Mi az, hogy megfizetni? Majd a rajzolót te fizeted." Ismerte a tárgyakat. Megtervezte, hogy hasonlítson valamennyire a kolozsvári belvilághoz. Volt terv. A Jóisten megint súgott nekem, mert ötször akadt el, és ötször mindig újra történt valami és továbbment az építkezés, mire a ház elkészült.
Fekete Ágnes: Ki volt rendelve.
Szász István Tas: Ez így volt rendelve.
Fekete Ágnes: Milyen tisztet tölt be most itt a gyülekezetben?
Szász István Tas: A gyülekezetben jelen vagyok minden vasárnap. Én vagyok a választási bizottság örökös elnöke és bonyolítója. Timóteushoz írt második levélben ott van, hogy te azért hordozd a munka terhét és légy Jézus Krisztus jó vitéze. Én ennek megfelelően élek, de mindenféle pátosz nélkül, mert ez annyira természetes.

Hírek
Az országban többfelé is tartanak református jótékonysági bálokat ebben az időszakban. Többek között február 3-án, szombaton 18 órától Debrecen-Lencztelepen, a SZUSZ-Parkban. Február 10-én, szombaton a Budavári Önkormányzat aulájában és február 9-én, pénteken Debrecenben, a Kölcsey Központban.

A Magyarországi Református Egyház és a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány neves előadókkal és fontos témákkal várja a fiatalokat a KONFESZT Közéleti Kollégiumba minden hónap egy-egy hétvégéjén. Február 7-ig lehet jelentkezni a képzésre. (http://refop.reformatus.hu)

A Református Fiatalok Szövetsége Álarcaink címmel rendezi meg szokásos téli találkozóját február 23. és 25. között Mezőkövesden.

A II. Budapesti Mérnöktalálkozót rendezik meg február 24-én, szombaton Budapesten a Ráday utca 28. szám alatt. A Találkozó előzetes regisztrációhoz kötött. (https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSdeLwE6CtbYNChJrLJcC3gMR9cTmsKHljSlD675jEd-T1-WKA/viewform)

A Debreceni Református Kollégium Kántusa ad hangversenyt február 8-án, csütörtökön 17 órától Debrecenben, a Kölcsey Központban.

Johann Sebastian Bach János Passióját adja elő a Lutheránia Énekkarfebruár 3-án, szombaton 17 órakor Budapesten, a Mátyás utca 8. szám alatti Budapest Music Centerben.
Fekete Ágnes áhítata:

Felhők KJ


"Szólt az Úr... a homályosság közepéből nagy felszóval... és mikor a szót a sötétség közepéből hallotta nép és ezt mondta: ...e mai napon láttuk, hogy az Isten emberrel szól, és ez mégis él." V. Mózes 5,22-24

A mai korunkban a nyelvnek egy különleges helyzete alakult ki a világháló miatt. Manapság, ha valamit szeretnénk megtudni, akkor kinyitjuk a számítógépet, és a keresőbe beírunk egy szót, aztán még egyet, és így találunk meg verseket, így tudunk meg történelmi tényeket, így tájékozódunk a politikai életről, és így is vásárolunk. Igen ám, de gyakran az emberek nem jól nevezik meg például azt a gyümölcsöt, amit keresnek, mert például nem tudják, hogy az eper igazából szamóca. Mivel nem elég tájékozottak, ezért az általuk ismert szót ütik be a gépbe, így aztán lassan mindenki a helytelen kifejezést fogja használni, mert a világháló a tömeges keresésekre figyel és nem a szabályokra. Észrevétlenül alakul át a nyelvünk, és fel sem tűnik talán nekünk, hogy a nyelvünk kénytelen átalakulni egyszerűen a keresések miatt. Ez azt jelenti, hogy egyre pontatlanabbul fejezzük ki magunkat, és egyre kevésbé fogjuk megérteni a finom részleteket egy-egy területen.
Ezen gondolkodva merült föl bennem a kérdés, vajon szólhat így hozzánk Isten? Vajon meghalljuk az Ő szavát? Persze, tudom a hivatalos és gyors választ erre, Isten szól a Szentírásban, és szólt Krisztusban, az Ő élete, halála és feltámadása által. De ha nincs az a nyelv, nincs az a nyelvi készség bennünk, hogy keressük a pontos megértést, akkor hogyan tudna szólni? Ha a gépeink eleve szép lassan homályosítják fogalmainkat egyszerűen azért, mert tömeges felhasználók számára kínálnak tömeges tudást, akkor ebben minden egyes szó lejáratódik még akkor is, ha egy-egy ember helyesen használja a szavakat, ha vannak még, akik a dolgok mögötti értelmet kutatják.
Eszembe jutott az a nagyhomály, az a felhő, amiben Isten megjelent Mózesnek. Nem láttak semmit, csak hallottak. Mintha most fordítva lenne, nem hallunk semmit, csak látunk.
Vajon hogyan alakult ki akkor, a Tízparancsolat tábláinak megkapása után megértés? Hogyan volt lehetséges, hogy a távoli, a szent, az ismeretlen Isten szavát egyáltalán megértse az ember? Az első lépés a megértés útján mindenképpen a döbbenet. Ha nem tudunk csodálkozni, ha nem ér el bennünket az a megdöbbentő felismerés, hogy Isten szent és nem ebből a világból való, viszont velem evilági pöttöm lénnyel beszélgetni akar, akkor nem fogunk hallani. Szükségünk van a megdöbbenés, a csodálkozás, az elámulás pillanatára minden megértéshez. Ha csak püföljük a klaviatúrát, keresünk, és illesztgetjük a szavakat egymáshoz, soha nem fogunk semmit megérteni.
A második lépés az, hogy felismerjük, Isten valóban szólni akar. Ő azt szeretné, ha itt a földön megvalósulna az, ami az égben. Nem távoli, szellemi úrként vagy titokzatos erőként akar jelen lenni az életünkben, hanem szeretne valóságos tapasztalattá válni. Itt van a mindennapjainkban, benne van minden átnyújtott pohár vízben. Isten nem tud hozzánk szólni, ha ezt nem tudjuk elképzelni. Ezért volt fontos az, hogy egy nagyon gyakorlatias Tíz Ige, Tíz Parancs volt az, amelyik a legkonkrétabb valóságában Isten szava volt.
A megdöbbenés és képzelőerőnk felszítása azok az emberi vonatkozások, amik segíthetik életünk folyamán az Isten megértésének a tapasztalatát. Ezt adja meg Isten! Ámen.