Református Félóra
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
Református Félóra - 2018. február 21.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
A Himnuszról szóló sorozatunk végére értünk. Most nyolcadik alkalommal Szűcs Ferenc arról a két magyar valóságról beszél, amely végigkísérte történelmünket: az emigráció és az üldözések.

Dr. Szűcs Ferenc


Szűcs Ferenc: Nemzeti történelmünk két nagy sebét is említi a Himnusz. Igazán kifejező képpel írja le az üldözötteket, akiket a hatalom mindig igyekezett a maguk barlangjából, védettségéből kiemelni. A másik a kivándorlás, a menekülés. Minden nagy szabadságharcunk után tömegek menekültek. A Himnusz valószínűleg a Rákóczi szabadságharc utáni rodostói menekülésre gondol: "Szertenézett, és nem lelé honját a hazában." Ezzel a Himnusz minden magyarországi népcsoportot, a történelem által érintett embert magába foglal. Idetartoznak külföldre szakadt és diaszpórában élő magyarok is. A magyarság ma is három nagy tömbben él: az anyaországban, a határok által elszakított területen és nagyon sokan élnek külföldön. Nagy kérdés az, hogyan köti össze a nemzeti imádság ezt a három csoportot egyetlenegy lelki hazába? Azt gondolom, a Himnusz ezt gyönyörűen megoldja. A diaszpóra helyzet eléggé ismerős a zsidóság fogság utáni sorsából. Vajon a nyelv tartotta meg őket, vagy a vallás, vagy az összetartozás tudata? Látjuk, hogy nem a nyelv, mert a nyelvet elveszítették. Görögül is lehetett jó zsidónak lenni, ragaszkodni az ősi hagyományokhoz. Sőt, azt lehetne mondani, hogy talán a zsidó teológia jobban virágzott a diaszpórában, mint a maradék Szentföldön, Izraelben. Ez talán arra lehet példa, hogy nem szabad lemondanunk a magyarság egyetlenegy csoportjáról sem. Nyilvánvalóan az üldözés mellett meg kell említeni azt is, hogy mindig voltak olyanok, akik védték az üldözötteket. Mi már hozzátehetjük ezt is, mert ez is a történelmünk része, hogy nemcsak üldözők voltak, nemcsak bujdosás volt, hanem bujtatás is. Mindez azt hiszem, benne van a Himnusz gyönyörű történelemszemléletében.
Fekete Ágnes: Miért barlangot említ Kölcsey?
Szűcs Ferenc: Lehet, hogy ez is bibliai asszociáció. Dávid, amikor Saul elől menekült, barlangban rejtőzött el. Ott egyszer lehetősége lett volna arra is, hogy megölje Sault, de mégsem emelt kezet az Úr felkentjére.
Fekete Ágnes: Ez a téma ma is nagyon aktuális.
Szűcs Ferenc: Nyilvánvaló, hogy a menekült és a bevándorló között különbséget kell tenni. A menekültek befogadása kötelességünk, és azt hiszem, ez benne is van a magyar gyakorlatban, hogy aki a kapun kopogtat be és menedékjogot kér, az kap is.
Fekete Ágnes: A Bibliában nagyon gyakran van szó bujdosásról.
Szűcs Ferenc: Igen. Fogságról, bujdosásról valóban sok szó esik. A pátriarkák a földi életet úgy tekintik, mint a bujdosás idejét. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében a hithősök között nemcsak olyanokról olvasunk, akik hit által győztek, hanem például Mózesről is, akit hit által rejtegettek. Bizonyos korszakokban a megmaradás egyetlen útja, ha elrejtünk valamit, nem hozzuk nyilvánosságra a dolgokat, és azt is lehet hit által cselekedni. Némelyek hit által megmenekültek, országokat győztek le, mások pedig vértanúk lettek. Ez a kettő összetartozik.
Fekete Ágnes: Kölcseynél azért ez nagyon fájdalmas kép, hogy a barlangba menekülő felé kard nyúl és sehol nincs hely számára, amit a Szózat is megfogalmaz: "Nincsen számodra hely"
Szűcs Ferenc: Ez tényleg összecseng a Szózattal. A "Nincsen számodra hely" negatív kép, de mégis azt gondolom, hogy ezt már a múltként említi, hisz ezek ellenére a Szózatban azt mondja Vörösmarty, hogy "Megfogyva bár, de törve nem. Él nemzet e hazán." És ez a Himnuszból is kicsendül: Mindennek ellenére van itt nép, reménykedhetünk abban, hogy Isten megszán bennünket. Jóllehet "vészek hányának", éppen talán ez a nehéz múlt lehet a reménység forrása. Isten ad erőt a nehézségeknek átvészelésére és a jövő megtalálására.

Fekete Ágnes: Most egy példát is mondunk arra, hogy milyen volt az az elmúlt évtizedekben, amikor valaki üldözött volt. Legtöbbször ez nem valami látványos mártír élet volt, hanem az a tapasztalat, hogy az emberek nem tudtak kibontakozni. Most Pákozdy Ferenc költőről beszél unokahúga, Pákozdy Katalin, majd földije, Fenyvesi-Félix Lajos költő. Pákozdy Ferenc egy igazi őstehetség volt, akiről talán Hódmezővásárhelyen, Debrecenben, ahol született és élt, még tudnak, de máshol nem nagyon. Debrecenben nemrég adták ki posztumusz kötetét Fekete könyv címen, amely 1956-ban börtönben és utána 1957-ben írt verseit tartalmazza. Debrecenben és Hódmezővásárhelyen már volt könyvbemutató, de márciusban Budapesten is lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Pákozdy Katalinnal úgy beszélgettünk, hogy előttünk volt ez az eredeti Fekete könyv.

Pákozdy Ferenc Fekete könyv


Pákozdy Katalin: Ez az eredeti, amely le volt ragasztva. Apukám leragasztotta azzal, hogy csak 1986-ban lehet kinyitni. Ezt én vágtam el 2014-ben.
Fekete Ágnes: Miért pont 1986?
Pákozdy Katalin: Mert ő úgy döntött, hogy harminc évig nem lehet hozzányúlni.
Fekete Ágnes: Ennyire félhetett az apukád?
Pákozdy Katalin: Apu nem félt. Ferkót féltette.
Fekete Ágnes: Milyen jó minőségű tintával írta...
Pákozdy Katalin: Ez a tisztázat. A börtönben és azután írta ezeket a verseket, majd áttisztázta, és áthozta Lacihoz, mármint az apámhoz, hogy ő rejtse el, mert azt gondolta, hogy egy teológusnál nem tartanak házkutatást. Drucklauff nagyapám íróasztalánál volt két lap között elrejtve. Apám használta ezt a zöld posztóbetétes, fiókos íróasztalt.
Fekete Ágnes: A börtönben mire írta a verseit?
Pákozdy Katalin: Azt nem tudom. Lehetséges, hogy volt nála valami, amibe írogatott, de neki olyan feje volt, hogy az sem okozott problémát, ha csak később írta le.
Fekete Ágnes: Nincsenek címei a verseknek.
Pákozdy Katalin: Valóban, ő nem írt címeket.

Pákozdy Ferenc Fekete könyv


Fekete Ágnes: Kérlek, mesélj valamit a nagyapádról!
Pákozdy Katalin: Főállatorvos volt Hódmezővásárhelyen. Katonának indult, és amikor a hadapródiskolát elvégezte Bécsben illetve Sopronban, meg is nősült. A felesége azonban hat hét után meghalt, és akkor azt kérte, hogy nagyon messzire telepítsék. Egyébként 1866-ban Kiskunlacházán született egy kovács fiaként, de akkor Erdélybe, a havasokba került a Sepsiszentgyörgy Homoródi méneskarba. Ott viszont előjött reumája, és nagyon sokat szenvedett vele. Ekkor a főnöke azt mondta neki: "Fiam, te nagyon értesz a lovakhoz. Jó eszed van. Tovább kell tanulnod!" Így elvégezte el az állatorvosi egyetemet, majd Vásárhelyre került. Ott is halt meg. Neki volt az idősebb fia Ferkó bácsi, a nagybátyám, aztán 1910-ben született édesapám László Márton, 1913-ban pedig Sári néni. Apám azt mondta mindig: "Ferkó zseni volt, én csak szorgalmas, Sári pedig a legtehetségesebb." Sári néni német-matematika szakon végzett, de átment mamának.
Fekete Ágnes: Mi lett Ferkóval?
Pákozdy Katalin: Németh László az Égető Eszter című regényében Hallgató Sándort Ferkó bácsiról mintázta. Ferkó bácsi a Bethlen Gábor Gimnáziumot érettségi előtt hagyta ott.
Fekete Ágnes: Miért?
Pákozdy Katalin: Valamelyik tanár nem megfelelő hangnemben szólt rá, és ő nagyon érzékeny volt.
Fekete Ágnes: Szóval valaki megbántotta, és otthagyta a gimnáziumot az érettségi előtt.
Pákozdy Katalin: Igen, aztán Szegedre ment, de az érettségit már Budapesten a Lónyayban tette le. Szegeden ismerkedett meg József Attilával.
Fekete Ágnes: Hatott rá a versírásban?
Pákozdy Katalin: Szerintem kölcsönösen hatottak egymásra.
Vele bármiről lehetett beszélgetni. 1952-ben Hódmezővásárhelyről hosszabb állásnélküliség után a debreceni Egyetemi Könyvtárba került. Az aulában volt egy tájékoztató asztal, ott dolgozott. Bárki bármit kérdezett arra vagy tudta a választ, de azt, hogy hova kell továbbmenni és mit kell nézni.
Fekete Ágnes: Könyvtáros volt?
Pákozdy Katalin: Nem tanult könyvtárosnak, de a tájékoztatáshoz nem a papír kell. Minden a fejében volt. Azt szoktam mondani, hogy én egy évet adnék az életemből, ha a férjem egy órát vagy egy délutánt vele lehetne. Saját magam éltem át, hogy tizenkét emberrel szimultán sakkozott telefonon. Olyan agya volt! A börtönben megtanult oroszul, így aztán a görög, latin, angol, német mellett oroszból is fordított.
Fekete Ágnes: Mit végzett végül?
Pákozdy Katalin: Jogot végzett. Valaki nagyon szépen fogalmazott, amikor azt mondta, hogy nem volt a saját irodalmi életének vagy pályájának jó mecénása, felkarolója. Az első kötete
"A Tisza sirálya" 1927-ben jelent meg. 1943-ban megjelentek a Shakespeare szonettjei. Kevés példány van abból is. Féltek az írásaitól, amin nem lehet csodálkozni. Később a Nemzeti Színház neves rendezője kérésére lefordította Shakespeare Vihar című drámáját. 1955-ben meg is jelent, de 1956 miatt az már nem került színre.
Fekete Ágnes: Azt mondtad, hogy 1946-ban már bezúzták egy kötetét. Miért?
Pákozdy Katalin: 1944-ben volt egy pör, ahol azzal vádolták, hogy istenkáromló. Nem tudom pontosan, hogy melyik versére alapozták ezt, de a verseskötetet bezúzták. Egyszerűen ezt nem is fogom föl. Talán a József Attila halálára írt vers lehetett az oka:
"Ki visel gondot az árva világra,
ha már te sem, költő, világ árvája."

"Kár itt meg sem születni, szülni bűn,
melyért a gyermek lakol keserűn."
Anyám ezt sokszor elmondta. Ezt húzták ki. Valamiért istenkáromlásnak vették. Vagy ez a másik is lehetett:
"A törvény talán nem is az igazság,
hanem a harc, az elbukás, a gazság."
Fekete Ágnes: Ez kicsit József Attila verseire emlékeztet.
Pákozdy Katalin: Igen, nagyon jó kapcsolatban volt József Attilával. Volt egy másik Pákozdy Ferenc, aki 1903-ban Münchenben született és aztán hazajött. A kommunista párt tagja volt, és pártparancsra lehúzta József Attila verseit, például a Külvárosi éj című verseskötetét. Ferkónak hasonló címmel jelent meg dicsérő kritikája a Hetivásár. Hétfői újság 1933. január 2. számában. Ezzel magyarázta és védte meg József Attilát, amikor kiállt mellette. Nem volt elég balos. A Kritika valamelyik évben lehozta azt az írást, amelyben a másik Pákozdy Ferenc lelke megnyugtatására leírta az egész történetet, hogy ő ezt parancsra tette.
Nemrég találták meg Galyasi Miklós sorait, amit Ferkó halála után özvegyének írt: "le kell rónom az adósságunkat, és íme, itt köszönöm meg, hogy két nagy akarású, de lefogott kezű ember mellé álltatok, és elviseltétek a társadalom és önnön láncaikba vergődő két ember sokszor tehetetlen dühét, csapkodását, gyakori idegösszeomlásait, mert szeretettétek őket. Te egy lángelmét szolgáltál, akinek reneszánsza törvényszerűen bekövetkezik majd éppen azért, mert lángelme volt." Nagyon szép!
Fekete Ágnes: Mi lett a nagybátyáddal 1945 után?
Pákozdy Katalin: Ő fogadta az oroszokat. Vásárhelyen ő volt az egyetlenegy értelmiségi, aki megmaradt a városban, a hivatalban, mivel egyik szemére a katonaságnál megsérült. A városházán szovjet-magyar kulturális estet rendezett, mert innen akarta őket megfogni. 1956-ban bebörtönözték. Amikor a börtönigazgató megtudta róla, hogy sakkozik, behívatta Ferkót és elkezdtek sakkozni és beszélgetni, majd szabadon engedte. Ferkó egy kétbalkezes, irtó szórakozott ember volt. Debrecenben a Darabos utca 61. szám alatt laktak. Fél tizenegyre járt az Egyetemi Könyvtárba dolgozni. A reggeli után még bement az Aranybika szállóba, ott ivott egy kávét és újságot olvasott, majd villamossal ment a Nagyerdőre. Ismerték a városban, hogy menet közben olvasta az újságot. Saját szememmel láttam, hogy ha valami érdekeset talált, megállt és úgy olvasott, nem törődve semmivel. Nem egyszer előfordult, hogy a villamos előtt állt meg, vagy miatta leállt a közlekedés. Ilyenkor valaki áttessékelte az úton és így érkezett meg a könyvtárba.
Fekete Ágnes: Szórakozott volt.
Pákozdy Katalin: Ő tényleg egy igazi filosz volt.
Fekete Ágnes: 1956-ban mit csinált?

Pákozdy Ferenc 48 óra


Pákozdy Katalin: Verset írt. Meg is jelent. A könyvtárból azonban nem bocsátották el.
48 óta ily nagy, ily dicső,
ily nemes nem volt ez a nép.
Új hit, új remény, új erő
avatja szentté cenk nevét.
Hős vére, hullton-hull a vér,
hős dala szállton-száll a dal.
Nem szégyen többé, nem fekély,
nem dög az ember, ha magyar.
Nem fáj a földnek. Vagy ha fáj,
ismét egy szentelt fájdalom,
egy áldott görcs vonaglik át
az avaron, az ugaron.
Vajúdik a föld. Iszonyú.
Gyönyörű. Nemzet születik.
Sikolt a föld, a haza. Bú
és öröm csap az egekig.
Fekete Ágnes: Hol jelent meg ez a vers?
Pákozdy Katalin: Október 31-én a Néplapban, amely a Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmány lapja volt. November negyedikén hallottuk, hogy mennek a tankok, és apu éppen nem volt itthon, mert Németországban volt. A Debreceni Kollégiumnak autonómiája volt, ezért folyt tovább az oktatás. Kint a kapunál állt két rendőr. Az étel átkerült valahogy a diákoknak a konviktusból, tehát nem volt összevisszaság. Emlékszem Anyu ijedtségére, hogy János a többi suhanccal tizenkét évesen futkosott ide-oda. Hideg is volt, az emberek befűtöttek, de nem lehetett akármikor szellőztetni.
Fekete Ágnes: Szóval, nem tudtatok a nagybátyádról csak annyit, hogy börtönben van?
Pákozdy Katalin: Akkor kiengedték, de később minden április 4-e május elseje, november 7-e, október 23-a előtt mindig "begyűjtötték". De ő annyira tiszta volt. Gyermeki naivság is volt benne. Az összes professzor angol és német írását ő lektorálta, de nem kért érte pénzt, mert úgy gondolta, ha őt Isten megáldotta ezzel, akkor segítenie kell a másiknak. A könyvtárból ment nyugdíjba.

Pákozdy Ferenc


Fenyvesi-Félix Lajos: Kezdő kis emberként odamentem Feri bácsihoz dedikáltatni, és megmutattam neki egy pár írásomat, aztán küldtem neki verseket és meglátogattam Debrecenben. Most meg én a vén szamár beszélek róla. Milyen érdekes az idő játéka! Ha Pákozdy Ferencről beszélünk nagyon fontos megemlíteni a várost, amelyet Ady találóan Paraszt Párizsnak nevezett. Sokáig Budapest után a legnagyobb területű város volt, és ötezer tanyát számláló tanyavilág vette körül. Sajnos ebből négyezer-ötszázat tönkretettek, eltüntettek. Elképesztő figurák voltak Vásárhelyen. Egy-két nagyszerű író, és vagy harminc hivatalos festő, saját műteremmel. De Vásárhelyen élt Plohn József fényképész is, aki az akkor még élő 1848-as öreg honvédokat lefényképezte. Nagyszerű értelmiségi közösség is volt a városban. Létrehozták 1934-ben a Tornyai Társaságot. Műsorok rendeztek, ahol volt irodalom, képzőművészet, zene. Puszták népe címmel irodalmi folyóirat indult. Két napilap is volt, és egy negyedévenként megjelenő folyóirat, amelybe Ady is írt. Németh László óraadó tanár volt Vásárhelyen. Feri bácsi százszázalékos pontossággal rögtön fölismerte József Attilát, Radnótit vagy a többi igazán jó költőt. Sokat gondolkoztam azon, hogy Pákozdy Feri bácsi miért nincs a helyén? Úgy látom, hogy most más értékrend van. Jött az új évszázad tele változásokkal, nagyon gyorsan, elég brutálisan lett teljesen más, elképesztő értékrend. Feri bácsi nagy tűzzel írta le, ha valamit akart. Úgy van, kész! Tele volt rengeteg zseniális szójátékokkal. Például azt, hogy itt a tél, azt Pákozdy Ferenc úgy írja le, hogy a tél összes szinonimáját, lehetőségét megzengeti, nála olyan a vers, hogy állandóan zengésben van minden. Nem biztos, hogy mindig kell az orgonahang, Feri bácsi iszonyatos nagy tűzzel, teremtő erővel mindent körülbástyáz. Azt mondják róla, hogy soha nem küldött verset, de ha valaki kért tőle, mint például a Debreceni Antológia is, akkor adott. De hát ilyet nem lehet csinálni, hogy nem menedzselem magamat!
Fekete Ágnes: Nem volt egy önmenedzselő típus, mint most.
Fenyvesi-Félix Lajos: Igen. Az is érdekes, hogy sehová nem tartozott. Pákozdy a reformátusságát tekintve is kicsit rejtőző volt, el-elhalkuló istenhit volt a költészetében. Néha nagyon szépen himnikusan zeng az Isten dicsérete, de legtöbbször csak olyan mintha arról beszélne. Sokszor ez a szép benne, hogy nagyon el van rejtve, csak az veszi észre, aki nagyon figyel, hogy most kiről is van szó.
1958. február 7.
Hatodik éve ma először vágyom haza szülőföldemre
Most az egyszer haza is néznék, ha lehetne.
Igen, jó volna hazamenni még egyszer, nyilván utoljára
a Tilosba, a Telepre, a Tóaljára,
a hajdanvaló Hódmezőre, ahol hód voltam, bujdosó hód,
és hold voltam, újhold, telihold, utolsó hold.
Eladó, hallom minden, amit összekapart és megragasztott
egypár ősünk, azok a jóbolond parasztok.
Árulják a házat, a földet, véreim, a boldog utódok.
Megvenném, ha pedig én ott se voltam boldog.
És mégis-mégis tartanám, ha gyalog, térden is hazamennék.
Itt is jó, de legszívesebben ott pihennék.

Fekete Ágnes: Hódmezővásárhely egy mai történéséről számolunk be. Gála műsort rendeztek annak örömére, hogy a város támogatásával felépült a kárpátaljai Mezővári református óvoda. Hegedűs Márk járt a helyszínen.

Mezővári óvoda


Kovács Erika (hitoktató, kántor, kórusvezető): Magyarnak érezzük magunkat, és otthon érezzük magunkat. Bár ezt sokan szeretnék velünk elfeledtetni. Nem árt, hogy mi is észben tartjuk ezeket a gondolatokat, hogy nem lehet minket eltemetni, és nem árt, ha belekiáltjuk a nagyvilágba, hogy magyarnak lenni, nemcsak a mostani Magyarország határain belül lehet, hanem a Nagy-Magyarország volt határain belül is. Mi így érezzük.
Hegedűs Márk: A temetés ellentétéről, a születésről is nagyon sokat énekeltek.
Kovács Erika: Igen, mert kikben van a megmaradás? A gyermekekben. Én, mint nagycsaládos, azt tudom mondani, hogy nem választanék mást soha. Sokszor én is megkönnyezem, hogy ők azok, akiket az Úristen nekem adott.
Zán Fábián Sándor: (a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke) Számomra nagy kihívás volt az első, útkészítő zöld beruházás az óvoda projektben. Elkészült az óvodaépület, amelyért nagyon hálásak vagyunk a vásárhelyieknek, az adakozóknak és a Magyar Kormánynak. Most az a feladat vár ránk, hogy az oktatási törvény vészjelző árnyékában azt a magyar óvodai rendszert létrehozzuk, kialakítsuk, amelyben meg tudjuk tartani az anyanyelvünket. Az első óvoda Mezővárinak jutott, de ezzel az a feladat is, hogy ezt az utat elsőként bejárja.
Hegedűs Márk: Az óvodát még nem használják ebben a pillanatban a gyermekek. Mikor fogják kinyitni az épületet?
Zán Fábián Sándor: Reménykedünk abban, hogy március elsején lehetségessé válik. Az épületet befejezni az egy dolog, Ukrajnában a rengeteg bürokratikus buktatón győztesen végigjutni, az egy másik dolog. December 19-e óta, amióta megtörtént az épület befejezése, azóta a bürokrácia buktatóin jutunk előre lépésről lépésre.
Hegedűs Zoltán (Hódmezővásárhely alpolgármestere): A határontúli magyarokért, a kárpátaljai Mezővárira gyűjtöttünk. Azért a száz kisgyerekért, akik méltatlan körülmények között tartózkodnak egy nagyon leromlott állapotú óvodában. Nagyon-nagyon büszke vagyok a vásárhelyiekre, hogy össze tudtunk fogni és egy ilyen óvodaépítésben tudtunk segíteni. Közel nyolcszáz magánszemély, vállalkozás és civil szervezet járult hozzá ahhoz, hogy ez az óvoda fölépülhessen Mezőváriban.

Fekete Ágnes áhítata:

Felhők KJ


"Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, az Úr adta az Úr vette el, áldott legyen az ő neve." Jób 1,21

Jób mondata ez. Akkor mondta, amikor mindenét elvette az Isten. Sorban felégtek csűrjei, elpusztultak állatai, meghaltak gyermekei, és ő ott állt, kifosztva, magatehetetlenül.
Ha kicsiben is, de valószínűleg mindannyian átéltük már a kifosztottság érzését. Az embert elkapja néha az az érzés, amikor egy embertől elbúcsúzik, vagy elveszít egy munkát, hogy mindene odaveszett, amire felépítette az életét. Ezekben a megingásokban az ember döntési helyzetben van. Előbb-utóbb el kell döntenünk, hogy kiről, miről szól ez a történet. Honnan nézzük dolgainkat? Minél nagyobb az a baj, ami bennünket ért, annál nehezebb megvalósítanunk, hogy ne a saját szemszögünkből nézzük. Hiszen én vagyok az, akit kifosztott az élet. Én vagyok az, akinek fáj, én vagyok az, aki vergődik.
Nekem haltak meg a gyerekeim - mondhatta volna ez Jób is. De valami különös csoda folytán, Jób ebben a helyzetben képes volt egy másik szemszögből ránézni saját magára. Szinte felszállt az égbe, és onnan nézte meg az életét. És így kívülről másként tűntek azok az érzések, amik nagyon fájtak neki. Felülnézetből azt vette észre, hogy először is van mit siratni. Ha pedig van, akkor kapott valamit és valakit, és ezért ennek örülni is tud. Meztelenül jöttünk a világba. Nagyon sokan meztelenül élik le az életüket majdnem testileg is, de lelkileg biztosan. Jób megállapította, hogy kapott Istentől ezt is, azt is. Gazdag ember volt. Nem magának köszönheti, hanem az Isten adta mindezt. De ez a sok minden azért nem lett azonos vele. Nem én vagyok mindaz, amit kapok. Ezek csak ráadások. Az élet a legnagyobb kincs, és ami ehhez még hozzájön az csak még több kincs ehhez a legalapvetőbb dologhoz képest. Erre mondta Weöres Sándor: "Szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad!"
Talán messziről nézve Jób is azt láthatta, hogy csupa kapás volt az élete eddig. És ezt nem szabad elfelejteni akkor, amikor vesztünk. Így folytatja Weöres Sándor: "Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit, mert rá vonatkozólag minden "igen" és "nem" ugyanazt jelenti;" Talán valami ilyesmi járhatott Jób fejében, amikor messziről nézve összegezte az életét. Az Úr adta és vette, mi a kettő között a különbség? Ha a létezést magát nézzük, nem sok. Minden, amit adunk és veszünk, csak kívül van, csak ajándék az élethez.
Weöres Sándor ugyanezt a gondolatmenetet folytatja: "Ha boldogságot a változótól remélsz, nem a változatlantól; ha öröklétet a változóban remélsz, nem a változatlanban: akár ha tükörképedet akarnád etetni és öltöztetni, s vézna és pucér maradna tested is, tükörképed is." Az Úr adta, az Úr vette. Az Ő világának nem is az adás és a vevés a lényege. Csak mi vagyunk annyira belekötve ebben a földi rendszerbe, mintha beton lenne. Azt hisszük, hogy életünk minden kérdése azonos azzal, amit testünk most felvesz vagy lead. De Isten világában ez csak részleges dolog. Ő a teljesség! Talán ekkor tudta még a végét is rámondani Jób, áldott legyen az Ő neve! Nem azért, amit a fizikai lelke és teste érzett, hanem azért, ami a lelke, az Istenhez ragaszkodó lénye érzett. Érdemes Jób útján nekünk is bejárni, kicsit önmagunk fölé emelkedve az életünket, és onnan nézni mindent. Ezt adja meg Isten! Ámen.

www.tebennedbiztunk.hu - 2009 - Minden jog fenntartva