Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2018. március 7.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Emlékszem, gyerekkoromban, amikor még táborokba jártam, rengeteget énekeltünk. A nótázás szokása sokáig megmaradt az életemben. Az az igazság, hogy mostanában én is legfeljebb magamban dúdolgatok. Nem is tudom, miért van ez így? Pedig kevés nyelvben van a közös éneklésre külön szó, és mindenki tapasztalhatja, hogy jó dolog együtt énekelni. Az egyház talán egyike azoknak az utolsó szigeteknek, ahol még közösen éneklünk. Fekete Károllyal, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspökével beszélgettem erről, aki a most tervezett, próbaként kiadott, megújított Énekeskönyv egyik ihletője.

Fekete Károly


Fekete Károly: Az Énekeskönyvre sokszor úgy gondolunk, mint a Szentírásra, hogy szent és megváltoztathatatlan a szövege, és amelyhez nem illik hozzányúlni. Nagyon nehezen szokjuk meg a változást.
Fekete Ágnes: A jelenleg használt Énekeskönyv eredetileg egy próba énekeskönyv volt.
Fekete Károly: Így van! Az 1948-ban bevezetett Énekeskönyvet próbának szánták.
Fekete Ágnes: Politikai oka volt ennek?
Fekete Károly: Természetesen, egy kísérlet volt, hogy hátha majd itt is lehet valami fogást találni és a visszarendeződést segíteni. Végül azonban ez az Énekeskönyv győzött. Annyira, hogy ez a próba jel is rajtamaradt. Ma városainkban sokgenerációs gyülekezeteink is vannak, és ott érződik igazán, hogy az életünkben zajló kulturális, társadalmi és mindenféle változás miatt már semmi sem biztos a régi hagyományokból, sok-sok láncszem elmaradt a családi kötelékekben, tradíciókban. Az Énekeskönyvvel is úgy vagyunk, hogy vágyunk valamire, de nem is tudjuk igazán, hogy mire. Amikor eldöntöttük, hogy szeretnénk pótolni az Énekeskönyv hiányosságait, meg kell őriznünk a valódi értékeit, viszont bátran ki kell pótolnunk a hiányosságokat. A napokban került nyomdába az a kilencvenkét új ének, amelynek egy jórésze nem is annyira új. Aki bele fog lapozni, látja, hogy vannak benne évtizedek óta énekelt, szeretett énekek, amelyek kimaradtak az 1948-as Énekeskönyvből. Vannak benne olyan régi énekek, amelyeket fölfedeztünk, vagy magyar szöveggel láttunk el. Vannak benne ökumenikusan ismert énekek, és vannak olyan új énekek is, amelyeket ifjúsági táborokban, különböző ifjúsági alkalmakon, nagy országos konferenciák alkalmával, Csillagponton próbáltunk már ki, és az ifjúság szívesen énekli. Szövegében, dallamában lehet, hogy nem mindenkinek tetszik, mert egy új stílusban szólaltatja meg azt a lelkiséget, amely sokakhoz közel viheti az Isten ügyét. Szükség van arra, hogy körültekintéssel, egymás iránti figyelemmel, tisztelettel és szeretettel el tudjuk fogadni egymást az éneklésben is, és merjük elmondani Istennek imádságainkat énekszóval. Fontos, hogy meg tudjuk szólaltatni azt a hangnemet, amely egy-egy lelkiállapotot tükröz. Igyekezzünk ezeket az énekeket a gyülekezetben az istentiszteleten és a kisebb csoportokban is használni. Ez nagyon sok türelmet igényel nemcsak az egyháztól, az egyház vezetőitől, hanem egymástól is. Talán ebben a türelemben szenvedünk hiányt.
Fekete Ágnes: Tehát ez az új énekeskönyv színesebb és szélesebb körben is használható énekeskönyv lesz, amelyet nemcsak az istentiszteleteken, hanem mindenféle rétegalkalmakon is lehet használni?
Fekete Károly: Igen, azt szeretnénk, ha az egyházi élet mai széles palettájához adnánk olyan anyagot, amelyet a különböző korosztályok, nemcsak a vasárnapi istentiszteleteken, hanem bibliaórákon, evangélizációkon, a legkülönbözőbb műfajú alkalmakon használhatnának. Szeretnénk, ha a gyermekek, az ifjak és az idősebbek, a keresők és a régi egyháztagjaink is találnának benne számukra kedves éneket. Szeretnénk, ha mindenki számára érthető lenne, hogy az Énekeskönyv használati eszköz és nem szent szöveg, mint a Szentírás.
Fekete Ágnes: Honnan jön a zene és az éneklés szeretete?
Fekete Károly: Gyermekkoromban is fontos volt számomra a zene. Sőt, van egy családi fénykép ahol arról, hogy Édesapám a harmónium mellett ül, Édesanyám kezében pedig, aki akkor velem volt áldott állapotban, láthatóan ott van a református Énekeskönyv, és énekel. Együtt muzsikálnak. A felmenőim között is voltak zenetanárok. A keresztanyám a leányfalui öregotthon kórusvezetője volt. Dunabogdányban tanított zenét, de Leányfalun laktak. Dédnagyapám és dédnagymamám az otthon gondozásában is állt egy ideig. Ők meg a szomszéd házban laktak, úgyhogy bejáratos volt az otthonba, és szívesen foglalkozott az idősek kórusával. Minden adottság meg volt ahhoz, hogy Édesapám is örökölje ezt a tehetséget. Tanult komolyan orgonálni is. Teológus korában, kórust szervezett, ha három szólam volt, akkor három szólamból, ha négy, akkor négyből. Amikor gimnáziumba kerültem és kántustag lehettem, elköteleződtem az egyházzene mellett. Később az istentisztelet tantárgyát, a liturgikát oktathattam teológiai tanár koromban.
Fekete Ágnes: Nyíregyházán volt zenei élet?
Fekete Károly: Igen, komoly zenei élet volt, hiszen a templomunkban hangversenyorgona volt. Egy Árokháti Béla által tervezett, nagyszerű, két manuálos, nyelvjátékokkal rendelkező orgona. Mindig is volt kórusélet. Vikár Sándor zeneszerző határozta meg Nyíregyháza zenei életét, aki maga is Kodály-tanítvány volt. Nemrégiben egy zeneiskolát neveztek el róla. A diakonissza anyaházban levő diakonisszák voltak azok, akik nemcsak Nyíregyházán, hanem az egész Nyírségi Egyházmegyében megtanították az új énekeskönyvet. A diakonisszák mind a százötven zsoltár dallamát tökéletesen, ritmikusan tudták és zsoltárheteket tartva tanították azokat 1948 után. A nyíregyházai gyülekezet is jól éneklő gyülekezet volt.
Fekete Ágnes: Tanultál zenét is?
Fekete Károly: A már emlegetett keresztmama tanított meg a basszuskulcs olvasására az egyik nyári szünetben. A violinkulcsot már tudtam az iskolából, és próbáltam összejátszani a kettőt. Az általános iskola felső tagozatára eljutottam oda, hogy szinte magamtól megtanultam a korált játszani. Kántorképzős is voltam. Érettségi után a családi és a tanári tanácsra a konzervatóriumba mentem, pedig már Rózsai Tivadar vallástanárhoz jártam teológiai felkészítőre. Azt mondták, ha az Úristen úgy látja, akkor majd visszavezérel a teológiára. Miskolcon a konzervatóriumban orgonatanszakon végeztem, ahol Virágh Endre volt a tanárom. Most a lelkipásztorkodás mellett már csak hobbiszinten maradt meg az orgonatörténet. De igyekszem ezt nagyon komolyan venni, és ha szép orgonát látok, akkor a diszpozíciót le is jegyzem. Szívügyem az a gondolat, hogy az Énekeskönyv, mint szolgálati eszköz újra és újra megújítandó. Szeretném is terjeszteni, hogy ne a bekötött feketeség vegyen rajtunk erőt, hanem merjünk újítani. Más felekezetek nem ötven-hatvan évenként cserélik le az énekeskönyvüket, hanem az egy folyamatos munka gyümölcse. Hol bővül, hol új kötet jelenik meg. Nyilván van egy kánon, alap és értékes anyag, amit tovább kell vinni, de az énekekről éneklés közben derül ki, hogy értékállóak-e vagy nem, elkopnak-e a használat közben? Mert lehetséges, hogy a tartalma bizonyos élethelyzetekben mond valamit, de később talán sziruposnak vagy nagyon keménynek tűnik, és nincs már olyan közel a lelkünkhöz. Reformátusként nem lehetne kihagyni vagy elfelejteni a legkedvesebb zsoltárokat, vagy a reformátori korból, vagy a tizenhetedik századból való dicséreteket. Például a Jézus vigasságomat nem lehet megunni. Használat közben kiderül, hogy egészen közel érzi magát a huszonegyedik századi ember ezekhez az énekekhez, amelyek pedig már lehet, hogy kétszázötven-háromszáz évesek. Vannak olyan tegnap, tegnapelőtt, vagy pár évvel ezelőtt született úgynevezett gitáros énekek, amelyeket lehet, hogy egyszer vagy kétszer meghallgat az ember, és fogja a fejét, hogy köszönöm szépen ezt nem! Más gitáros énekek és ifjúsági énekek meg olyanok, hogy ha az ember megtanítja az idősebbeknek, akkor ők is boldogan éneklik, mert talán ifjabbnak is érzik magukat közben, de a magukénak tudják szövegével, dallamával, még a ritmusával is, ami lehet, hogy sokkal nehezebb ritmusképlet, mint ami az Énekeskönyvből megszokott, de van egy sodrása az éneknek. Észre kell vennünk, amikor egy ének kifárad, és akkor ne erőltessük. A másiknál meg adjuk meg az esélyt arra, hogy kipróbáljuk. A mostani kilencvenkét ének nem a végállomás. Most próbára bocsátjuk. A struktúrája is változna az énekeskönyvnek, nem a Heidelbergi Káté beosztását követné, mint eddig. Talán egy picit szabadabb struktúrában jobban megadja majd az egyházi élet rendjéhez való igazodás lehetőségét. Szeretnénk minél inkább a használhatóság irányába alakítani. Ne rubrikákban gondolkodjunk, hanem szabadítsuk föl még azokat az énekeket is, amelyeket a mostani Énekeskönyv valamelyik tematikus egységében szoktunk meg. Azt szeretnénk, hogy 2018 novemberére még legalább ennyi énekkel, tehát közel kétszáz énekkel álljunk oda a zsinat elé, hogy ezeket a bizottság jószívvel ajánlja bővítésre a jelenlegi Énekeskönyvhöz. Ezt az első kilencvenkét éneket a Lélekkel és értelemmel füzet második kiadásában jelentetjük meg. Keressük azokat a gyülekezeteket, akik kipróbálnák, és segítenének abban, hogy ezt a kopási szilárdságot érzékeljük, hogy a falusi, a kisvárosi, a nagyvárosi, a tradicionális vagy az ébredési, a missziói gyülekezet, vagy az ifjúsági gyülekezet megízlelje ezeket az énekeket, és kiderüljön, hogy melyik maradhat. Szeretnénk, ha a próbára bocsátott énekek bekerülhetnének abba a vonalba, amely segíti a hiányainkat feltölteni.

Fekete Ágnes: Következő beszélgetésünk egy olyan emberről szól, aki sokat tett azért, hogy az éneklés kultúrája meghonosodjon. Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Márta volt a Kodály módszer kialakításának mestere. Kevesen tudják, hogy református tanítóképzős tanár volt. Életében, munkásságában a református hit mindig erő volt. K. Udvari Katalint hallhatják, amint a Psalmus Humanus Alapítvány kiállítását megmutatja.

K. Udvari Katalin


Bővebben a www.psalmusarts.hu honlapon
K. Udvari Katalin: Különböző programjaink vannak, például a vakokat így tanítják táncolni, hogy a lábukat megfogja a gyermek, és segít a lépésnél. Ezt gyűjtöttem össze a kezdetektől fogva. Az első képen Nemesszeghy Márta látható.
Fekete Ágnes: Hol van?
K. Udvari Katalin: Itt. Ő a helyettes, aki szintén a Református Tanítóképzőben végzett. Az egész munka a tanítóképzőből indult. Márta néni ott volt gyakorlóiskolai énektanár.
Fekete Ágnes: Ez a kép hol készült?
K. Udvari Katalin: Kecskeméten, az Erkel és a Bánk bán utcánál. Ez egy használaton kívüli, nagyon szerény, nagyon egyszerű épület volt. Egyedül ezt sikerült megszerezni Márta néninek úgy, hogy Kodály támogatásával kijárta a minisztériumban, hogy létrejöhessen egy olyan iskola, ahol mindennap énekelnek, tehát ilyen óratervvel fogadják el az iskola működését. Ez már a második osztály. Korábban, amikor még csak egy osztály volt, a piaristáknál kaptunk egy osztálytermet. Én itt hátul vagyok a képen Sánta Rózsika tanárnővel.
Fekete Ágnes: Ez volt az első, kifejezetten ének-zenei általános iskola?
K. Udvari Katalin: Békéstarhoson mindennap volt éneklés, zenélés, de az volt a különbség a mi iskolánk és aközött, hogy ott nagyon szigorú felvételi vizsga alapján vették fel a legtehetségesebb gyermekeket. Gulyás György alapította református kántortanítóként. Ő úgy gondolta, hogy a szegény származású, parasztgyerekeknek is lehetőséget kell adni a továbbtanulásra, és ezzel megalapozza a tanítóképzőbe készülők zenei tudását. Márta néni ezt látta, amikor volt ott, és kipróbálta Kecskeméten is a tanítóképzőben, hogy egy osztályban mindennap énekeljenek. Azonban a tanterv ezt nem engedte meg, mert ehhez miniszteri engedélyre volt szükség. És akkor gondolt egy nagyot, ismerős családok gyerekeiből zeneóvodát indított. Úgy fogalmazta meg a naplójában, hogy néhány hónap alatt olyan szembetűnő eredményeket ért el, hogy elhatározta, mindenképpen megpróbál elindítani egy iskolát. Úgy került Kodállyal kapcsolatba, hogy 1949-ben Maróti Gyula - akinek szintén itt van a hagyatéka - szervezett egy országos pünkösdi ünnepet, ahová Kodály is eljött. A tőle kapott anyagból és a személyes beszámolóból tudom, hogy hogyan próbálta Nemesszeghy Márta érvekkel meggyőzni Kodály Zoltánt. Akkor azt mondta Kodály, hogy amit látott az tetszik neki, és ne hagyja abba, folytassa az iskolában.
Fekete Ágnes: Kecskemét meghívta őt tanítani a tanítóképzőbe?
K. Udvari Katalin: Ezek szerint igen, mert az volt az első munkahelye. Gyakorlóiskolai tanár volt. Kodály a kezdetekben nem hitte el azt, hogy sikerülni fog olyan városi gyerekekkel, akik nem kollégiumban vannak. Másfél év telt el, amikor először eljött és megnézte, hogy mi történik az iskolában. Ez úgy történt, hogy decemberben a szokásos ünnepi hangversenyen Kodály hallotta az iskola kórusát. Tetszett neki, és annyira elégedett volt, hogy az esti vacsorán annyit mondott Nemesszeghy Mártának: "Másnap reggel nyolc órakor az iskolában vagyok." Márta néni ezek után eléggé nehezen töltötte az éjszakát. Azonban ettől kezdve, 1952 decemberétől Kodály minden segítséget és támogatást megadott, mert megtapasztalta azt az eredményt, amit gondolt Márta néni. Nagyon színes élet volt nálunk. Most sokan azt mondják, hogy a magasabb óraszám nagyon megterhelő, fárasztó. A tudósok azóta eredményekkel igazolták, hogy nem a sok a fárasztó, hanem az egyhangúság. Jó volt, amikor az órákat néptánc óra szakította meg. Nekünk nem volt tornaterem, és vaskályhás osztályok voltak, de volt egy nagy, hosszú udvar, mert az iskola két utca között volt, és rengeteget voltunk kint a szabadban és táncoltunk. Az első kalocsai viseletet Kodály maga vette meg. Kezdetben még azzal is hitetlenkedett, hogy nem fogja-e rövidíteni a tanítás eredményességét, ha még táncot is tanulunk, de amikor látta, hogy valami jó, akkor mindent támogatott.

Psalmus H. Center


Bővebben a www.psalmusarts.hu honlapon
Fekete Ágnes: Tehát Nemesszeghy Lajosné tette pedagógiává azt, amit Kodály kitalált?
K. Udvari Katalin: A Kodály-módszer szakmai alapja természetesen Kodály nevéhez fűződik, de a megvalósítás, a hogyan, az, hogy ez a közoktatásban megvalósítható legyen, annak a formáját Márta néni dolgozta ki. Kodály folyamatosan követte az iskola munkáját. Így lehet, hogy a zene mindenkié legyen.
Nálunk nem válogatott gyerekek voltak. Kodály azt mondta, hogy a jelentkezéskor nyugodtan vegyenek föl, sőt kéri, hogy vegyenek fel gyönge képességű, kevésbé jó hallású gyerekeket is, mert szerinte ki fog tisztulni a hallásuk. Erre példa az én kedves padtársam, aki finoman szólva, igencsak szerény hallással rendelkezett, mégis a zeneiskola vezető tanára volt harminc éven keresztül.
Fekete Ágnes: Ez egy nagyon nagy dolog ma, amikor annyit beszélnek az elitképzésről.
K. Udvari Katalin: Például farsangra vonósnégyest hoztunk össze a Tinódi Lantos Sebestyén Úttörőcsapatnál.
Fekete Ágnes: Ez azért is érdekes, mert mindez a szocializmus alatt történt, de úgy tűnik, hogy azon belül is, volt azért egy kis játéktér. Feltételezem, hogy nem pártalapon csinálta ezt.
K. Udvari Katalin: Óriási harcot vívott, és állandóan ellenőriztek bennünket. Abban az időben, sem a televízióban, sem a rádióban nem lehetett erről hírt adni, vagy beszámolni. Márta néni azt csinálta, hogy lehetőséget adott mindenkinek, akinek kedve és érdeklődése volt, hogy jöjjön hospitálni. Tulajdonképpen így terjedt el a híre. Amikor a naplója megjelent, Szőnyi Erzsébet tanárnő azt írta róla, hogy olyan volt, mint a bibliai mustármag vagy a kovász. Elhivatottsága volt az, ami hitet adott másoknak is, hogy ebbe bele kell vágni. Hát, ennél nehezebb körülmények között, mint ahogy mi voltunk, szerintem, senki nem volt. Annyira nem akarták ezt támogatni. De Kodály mosolyogva ott volt reggel nyolckor és véleményt mondott és támogatta a munkát. Így terjedtek el a zenei általános iskolák. 1952-ben Kodály azt kérte Márta nénitől, hogy az osztálytanítók mérjék le az ének többletórák hatását a közismereti tárgyakra. Egy négyéves nagyléptékű pszichológiai hatásvizsgálatot szervezett. Négy osztály munkáját állították egymás mellé. Mindennapos éneklés - jó szociális körülmények; jó szociális körülmények - normál óra; magas óraszám, de hátrányos szociális helyzet; és normál óraszám - szociális hátrányú gyerekek. Egyértelműen kimutatta a vizsgálat azt, hogy a magas óraszámú, hátrányos helyzetű gyerekek utolérték a jó szociális körülmények között élőket. Viszont drámai módon elmaradtak mögöttük a kevés óraszámú hátrányos szociális helyzetűek. Nem kéne nagyon sokat törni a fejünket azon, hogy mit kellene csinálni? Közösségi munka, benne kell lennie az énektanároknak, a közismereti tanároknak, az igazgatóknak és a szülőknek. Mert csak így lehet eredményes.

Kodály és Nemesszeghy Márta


Forrás: Heltai 2008.
Fekete Ágnes: Milyen ember volt Nemeszseghy Lajosné Szentkirályi Márta? Mit tudunk róla?
K. Udvari Katalin: Csak, amikor az anyagot kutattam, akkor tudtam meg, hogy gyakorlóiskolai tanár volt, és a tanítóképző hozzájárult, hogy egy évig énekszaktanítói továbbképzésre járjon a zeneakadémiára. Vásárhelyi Zoltán volt a tanára, aki kecskeméti volt, és nagyon szerette volna, hogy végezze el a zeneakadémiát. Márta néni azonban nem fogott bele, mert testvére, akinek két gyermeke volt, a háborúban megsérült. Spórolósan élt, minden pénzét megtakarítva, hogy ezt a családot segíteni tudja. Az édesapja polgármester volt Szekszárdon. Akkoriban azért nehéz volt vallásosnak lenni, de ő erkölcsileg volt olyan magaslaton állt, hogy szerintem ezt csak így lehetett. Hívő ember volt, mert amit ő csinált, olyan töretlen hittel és elszántsággal csinálta, hogy ezt máshogy nem lehetett volna.

Fekete Ágnes: Híreink élén egy felhívásról lesz szó. Sokan régóta szót emelnek azért, hogy a történelmi kisebbségekért sokkal hatékonyabban álljon ki az Európai Unió. Számos egyezmény született már, de ezeknek a valóságos végrehajtása nem történt meg. Ezért született most a felvidéki Csáky Pál indítványára egy polgári kezdeményezés. Ennek lényege az, hogy ha három Európai Uniós országban összegyűlik egy-egy millió aláírás, akkor megindulhat a közös törvényalkotás. Ez a Református Egyház számára különösen fontos, hiszen Magyarország határain kívül él a reformátusok jó része. A Magyarországi Református Egyház vezetése biztat mindenkit arra, hogy írja alá ezt a kezdeményezést, amelyet postán is és számítógépen is elküldhetnek. Erről Kató Bélával beszélgetett Fekete Zsuzsa.
Kató Béla: Szégyen is lenne, ha nem sikerülne összegyűjteni egymillió szavazatot. Mert akkor talán nem is leszünk már hitelesek abban, hogy mennyi embert érdekel ez a téma? Ezért kell ezalatt a hátralévő rövid ötven nap alatt mindent megtenni azért, hogy minél több emberhez eljusson a gyűjtőív. Ez a kérdés azt jelzi, hogy nincsenek rendben a dolgok. Először is a legrosszabb az, hogy jogbizonytalanság van. A megszerzett jogokat is el lehet venni. Vissza lehet fordítani, ami eddig, valamilyen alku folytán létrejött. A kisebbség mindezt a saját bőrén érzi, hiszen ezek megtörténtek. Azt a minimumot, amelyik számon kérhető azt biztosítani kell, mert ha nem, ki vagyunk szolgáltatva mindenféle politikai széljárásnak és zsarolásnak is. Ez egy bizonytalan állapot. Ahhoz, hogy igazi államalkotó, igazi alkotó közösséggé váljon egy kisebbség, biztonságban kell éreznie magát. Tehát nem arra kell játszani, hogy "minél rosszabbul megy, annál jobb, mert akkor elmennek". Sokszor mondom, hogy a kisebbségek csakis az intézményeikben élik túl nemzeti identitásukat. Egyénileg és családban nem lehet megmaradni. Ha nem kötődik legalább egy intézményhez az ember, akkor el fog veszni. Ez csak idő kérdése. Most ezért kell azokat a jogokat biztosítani, amelyik egy intézményt alkot, mint egy várat, egy védőbástyát, hogy ott önmaga lehessen. Ez lehet autonómia is adott esetben, amely nagyobb területet foglal magába, de ha nem, akkor lehet egy egyházközség, vagy egy templom. Az a kör meg van rajzolva, hogy itt ezen a helyen én önmagam lehetek. Attól még van kapu a váron, és ki kell menni és be is lehet jönni azon, de azt jelenti, hogy szükségem van egy olyan fixpontra, ahol én vagyok, mert csak akkor tudom önmagamat megvédeni, megőrizni és megtartani. Ha ezek nem biztosítottak egy közösség számára, akkor csak idő kérdése, hogy mikor tűnik el.

További híreink
A Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díj átadási ünnepségét rendezik meg március 9-én, pénteken 11 órától Budapesten, a Hold utca 18-20. szám alatti Németajkú Református Gyülekezet templomában, majd az istentisztelet után 12 óra 30 perckor a Bethesda Kórházban alapkőletételi ünnepséget tartanak.

Békési Sándor hirdet Igét majd tart előadást a humanizmusról és a reformációról március 11-én, vasárnap 10 órakor Budapesten, a Cimbalom utcai református templomban.

Lányok részére szerveznek konferenciát Miskolcon, Tari Annamária és Sugta Klára előadásával, kiscsoportos beszélgetésekkel március 10-én, szombaton 9 óra 30 perctől a Lévay József Református Gimnázium és Diákotthonban.

A protestáns szakkollégiumok és keresztyén ifjúsági szervezetek szimpóziumát tartják március 8-án, csütörtökön 10 órától Budapesten, a Horánszky utca 26. szám alatti Benda Kálmán teremben. A találkozó elején Szabó István püspök és Kocsis Máté polgármester felavatja Pógyor István emléktábláját.

Bélyegeken a reformáció címmel nyílik kiállítás március 10-én, szombaton 17 órakor az alsóőri öreg iskolában.

Fekete Ágnes áhítata:

Esőcsepp (KJ)


"Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk..." Máté 6,12

Nemrég kaptam egy levelet egy kedves ismerősömtől, amiben bocsánatot kér azért, mert beszélgetésünkkor nem volt elég figyelmes. Én ezt írtam neki: "Engedd meg nekem, hogy ne legyek tökéletes. Ugyanezt teszem én is veled." Megköszönte levelemet. Valami nagyon mély gond van a bűnbocsánat felfogásával kultúránkban. Mintha lenne a lelkünkben egy mérleg, és az állandóan billegne aszerint, hogy ki mit csinál. Ha én vagyok a tökéletlenebb, akkor bűntudat ébred bennem, ha a másik, akkor bocsánatkérésre kényszerítem.
Jézus egész ténykedésével éppen ennek a mérlegelvnek akart ellene mondani. Ezért van az, hogy jóllehet azt mondjuk a Miatyánkban, hogy bocsásd meg vétkeinket, de itt nincs szó bűnről. Az arámi nyelven, amin Jézus elmondta ezt az imát körülbelül így hangozhatott: Engedd el adósságainkat, hogy mi is elengedhessük mások adósságait. Szó sincs bűnről. Jézus sokkal tágasabban értelmezi azt a viszonyrendszert, amiben mi a bűntudat és a bocsánat rendszerét megéljük. Egy különös magyar mondás van, ami erre a tágas térre utal: Tartoztam ezzel az ördögnek, szoktuk mondani, amikor valamit feleslegesen tettünk. Mintha azt mondanánk ezzel, hogy tökéletlenek vagyunk, és ezzel az ördögnek fizetünk, a rosszhoz való tartozásunkból következik az, hogy időnként akaratlanul is kudarcok érnek.
Ugyanezt a gondolatot kell átfordítanunk ahhoz, hogy megértsük a bocsánat lényegét. Egymáshoz tartozunk. Az ember nem tud egyedül megélni. Istenhez tartozunk, nélküle nem lenne életünk. Ezek az odatartozások azt jelentik, hogy nem járandóságok alapján élünk. Nem egy kötelezvény hálózatban, hanem az elengedés terében. És ez nem csak a vétkeinkre vonatkozik, hanem mindenre. Én magam is úgy vagyok, hogy ha felkelek reggel, elvárom azt, hogy mozogjanak a lábaim, és ne fájjanak, elvárom, hogy minden rendben menjen az életben. Elvárom azt, hogy az emberek szeressenek, hogy a munkatársaim korrektek legyenek. De ha mégsem ez történik, akkor fel vagyok háborodva, talán még imámban is elpanaszolom: Uram, erről nem volt szó! Uram, miért történik ez velem? Miért érdemlem meg ezt a sok rosszat?
Ezekre az imákra Isten nem szokott válaszolni. Mert válaszát akkor értjük meg, ha ki tudunk kerülni a járandósági szemléletből. Nekünk nem járnak a dolgok. Nem jár az elismerés, nem jár a méltóság. A sorsnak nem kötelessége az, hogy az életünket ugyanúgy folytassa, ahogyan eddig. Simone Weil írja: "Adósainknak megengedni annyi, mint lemondani egész múltunkról. Elfogadni, hogy jövőnk még szűz és érintetlen, rejtelmes és szoros kapcsolatban áll ugyan a múlttal, de ez távolról sem a képzelgéseinkben fennálló kapcsolat. Elfogadni, hogy bármi megtörténhet, és hogy a holnapi nap egész előző életünket meddővé és haszontalanná teheti. Lemondva a múlt gyümölcseiről... kérhetjük Istent, hogy múltunk vétkei se teremjék meg lelkünkben a bűn és tévedés szánalmas gyümölcseit." (Ami személyes, és ami szent, 1983. Vigilia, 213.o. )
A Miatyánk megbocsátásra hívása sokkal többet kér tehát tőlünk, mint hogy egy laza mondattal azt mondjuk, bocs. Az elengedés terébe hív bennünket, ahol nem marcangoljuk már magunkat azért, mert tökéletlenek vagyunk, és nem követelünk senkitől semmit. Ebben a térben van a boldog élet. Ezt adja meg Isten! Ámen.