Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2018. március 28.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Nagyhét van. A mai napon éppen azt ünnepli az egyház, hogy Jézus lábát olajjal megkente egy asszony. Ez az első állomása a passió történetének, szinte előkészítette, megerősítette ez a felkenés őt. Minden nap emlékezünk ilyenkor valamire, ami kétezer éve megtörtént, és minden évben valami újat veszünk észre az eseményekben, ami éppen a mai helyzetre illik. Milyen különös az időnek ez a forgása. Mintha mindig ugyanaz történne, és mégis, mintha mindig más lenne. Jézus halála egy egyszeri és megismételhetetlen esemény. A megváltás keresztje egy biztos pont, ahova mindig visszamegyünk. Ugyanakkor mintha ma is, velünk is valami hasonló történne, mint az akkori passió résztvevőivel. Ott van az életünkben minden egyes szereplő, és néha egy-egy kórházban is átéljük, itt van Jézus. Most egy fiatal lány mesél életéről, aki maga is átélte azt, hogy Jézus passiójában van. Amikor beteg lett, egyfelől maga is úgy érezte, hogy a Golgotára megy, másrészt viszont Isten egészen közel került hozzá. vallomását hallják.

Balogh Erika


Balogh Erika: 2012-ben, az írásbeli és a szóbeli érettségi között észrevettem, hogy a nyakamon nagyon sok csomó jelent meg, és egyre növekedtek. Már ökölnagyságú is volt köztük. Voltunk orvosnál, az ügyeleten is, de csak találgattak, hogy mi lehet ez. Először mononukleózist diagnosztizáltak, aztán egyre erősebb dolgokat, mint leukémia. Végül volt egy műtétem 2012. augusztus elsején, amikor kioperáltak a nyakamból egy nagyobb cisztát, azt megvizsgálták, és kiderült, hogy Hodgkin limfómám van.
Fekete Ágnes: Nagyon nehéz lehetett, hogy pont érettségi közben történt. Tudtál azért tanulni?
Balogh Erika: Nagyon rossz volt. Nem nagyon tudtam tanulni, mert elkezdtem izgulni. Folyamatosan orvoshoz kellett járnunk. Amikor kiderült, hogy mi a baj, utána egyből elkezdték a kemoterápiát is.
Fekete Ágnes: Hogyan éltétek át ezt otthon? Mik voltak a nehéz pontok?
Balogh Erika: Igazi mélypont volt, amikor megtudtuk, hogy kemoterápiát fogok kapni. Hála Istennek, előtte nem volt még ilyen a családban, viszont sejtettük, hogy mivel fog ez járni. Az orvos mindenről felvilágosított minket, és nem mondott túl szép dolgokat.
Fekete Ágnes: Kinek volt a legrosszabb?
Balogh Erika: Én úgy gondolom, hogy a szüleimnek, a szüleim úgy gondolják, hogy nekem. Szerintem a szüleimnek, mert végig kellett nézniük, ahogy szenvedek. Azt gondolom, hogy rettenetes lehet egy szülőnek a gyermeke szenvedését végignézni. Anyukám volt velem nappal, édesapám pedig éjszaka.
Fekete Ágnes: Az érem másik oldala, hogy nagyon összenőhettetek.
Balogh Erika: Igen. Az volt a jó, hogy Apa nagyon vicces. Állandóan nevettetett, és a tesóm is folyamatosan vicceket mondott. Mivel daganatos beteg voltam, minden daganatos viccet megkeresett, és az összeset elmondta nekem.
Fekete Ágnes: Milyeneket?
Balogh Erika: Hadd, ne mondjam el! De abban a helyzetben vicces volt. A testvéremnek is nagyon nehéz volt, mert kilencedikes volt, akkor kezdte a gimnáziumot. Egy időben kezdődött nekem a kemoterápia, neki meg a gimnázium. Nehéz volt neki is.
Fekete Ágnes: Gondolom, hogy otthon nem túl sok idő jutott őrá.
Balogh Erika: Azzal nem foglalkozott szerintem. Szobát cseréltünk, mert az ő szobája közelebb van a szüleinkhez, ezért én költöztem oda, a tesóm pedig az én szobámba. Emlékszem, hogy amikor hazajött az iskolából, mindig velem volt. Beszélgetett, mindent elmesélt, ami vele történt, hogy csak rá koncentráljak, ne pedig arra, ami velem zajlik. A kemoterápiától nagyon sokat hánytam. Nagyon az emlékezetembe vésődött az a kép, ahogy a tesóm kidugta a fejét az ablakon, hogy ezt ne hallja. Kinyitotta az ablakot, ahol az autók zaja elnyomta a benti hangokat. Ez olyan szomorú volt a számomra. Akkor jöttem rá arra, hogy szegény, mit él át.
Fekete Ágnes: Tehát neked rossz volt, hogy ő nem akarja hallani a hányás hangját?
Balogh Erika: Nem az volt rossz, hanem arra gondoltam, hogy ez neki milyen nehéz.
Fekete Ágnes: Hánytál, és közben arra gondoltál, hogy neki milyen nehéz?
Balogh Erika: Igen. Igen.
Fekete Ágnes: Gyakori, hogy az ilyen betegségekben az ember a másikat félti.
Balogh Erika: Így gondolom én is. De ez annyira kevés volt ahhoz képest, amit hétről hétre tapasztaltam a kórházban a beteg emberek között. Iszonyatos sorsok vannak! Volt olyan, hogy bementem a sugárkezelésre. A váróteremben egy ágyon feküdt egy néni. Látszott rajta, hogy nagyon beteg. Bementem a kezelésre, amely nem tart hosszú ideig, de amikor kijöttem, a néni már nem élt. Az borzasztó volt. Volt ott egy fiú, akinek agydaganata volt, és emiatt az egyik szemét el kellett távolítani. Ez a fiú egy újság sporthíreit olvasta úgy, hogy a meglévő szeme elé tartotta a lapot. Ez sokat jelentett nekem, és azt láttam meg, hogy az én problémám mennyire kevés a többiekéhez képest.
Fekete Ágnes: Szörnyű sorsokkal találkoztál.
Balogh Erika: A Korányi Intézetben operáltak. Augusztus volt. Strandszezon, Balaton... A nővérek mindig kérdezték, te miért nem a strandon vagy? Mondtam: Hát, ez egy nagyon jó kérdés!
Fekete Ágnes: Ez nem cukkolás volt?
Balogh Erika: Nem, nem! Nagyon kedvesek voltak.
Fekete Ágnes: Neked mindez milyen volt?
Balogh Erika: Nagyon nehéz. Nagyon sokat kérdeztem Istent arról, hogy miért volt ez? Miért történt? Mi oka volt? Sokat olvastam akkor a Bibliát, és rengeteg könyvet is. Folyamatosan olvastam, amikor egy kicsit már jobban voltam, mert ez adott erőt. Olyan volt, mintha beszélgettem volna Istennel.
Fekete Ágnes: Közelebb kerültél Istenhez a betegséged alatt?
Balogh Erika: Ha lehet így mondani, megerősítette Isten a kapcsolatunkat.
Fekete Ágnes: Bizalmasabban tudtál vele beszélgetni?
Balogh Erika: Igen. Amikor kicsit jobban voltam, a testvérem interneten mindig elindított egy-egy igehirdetést, és azt hallgattuk. Találomra indította, de mindig olyan erős dolgokról volt szó benne, hogy egész biztosan nem találomra volt az, hanem azt kellett hallgatni.
Fekete Ágnes: Mintha neked szólt volna?
Balogh Erika: Igen.
Fekete Ágnes: Kaptál végülis választ a miértre?
Balogh Erika: A választ még mindig várom. De talán ez is egy válasz, hogy beszélhetek róla. Lehet, hogy valakinek ez segít, vagy valaki ugyanilyen helyzetben van, és egy kicsit erősödik.
Fekete Ágnes: Tehát nem volt ugyan válasz, de napról napra megerősödtél?
Balogh Erika: Igen. Sokat táborozunk nyaranta gyerekekkel, fiatal felnőttekkel. Ott elmeséltem, hogy mi történt velem. Nem a panaszkodás volt a lényeg, hanem az erősítés. Évekkel később idős nénik mondták: "Ó, Erikám, milyen szép hajad van! Emlékszem még, amikor nem volt, és milyen szépen beszéltél."
Fekete Ágnes: Mi történt azután?
Balogh Erika: Amikor kiderült a betegség, utána is nagyon sokat olvastam. Nagy szükségem volt arra, hogy olvassak, ugyanis nem erőszakosan, de választ kerestem mindenben, egy kis biztatás szerettem volna kapni. Megtudtam, hogy ki fog hullani a hajam. Tizennyolc éves voltam, és azért szükségem lett volna a hajamra. Amikor kiderült a betegség utána a napokban szólt az Ige: "Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened" (És 41,10), számomra ez azt jelentette, hogy meg fogok maradni, nem kell félni attól esetleg, hogy elmegyek.

Balogh Erika


Fekete Ágnes: Tehát azt érezted, hogy baj van, de nem vagy egyedül?
Balogh Erika: Igen. Szeptember 26-án, Édesapám születésnapján este étterembe akartunk menni. Elkezdtem szépítkezni, és megmostam a hajam. Kezdtem kifésülni,és már csomókban hullott. Nagypapámmal voltam otthon akkor, és nem fésülködtem tovább, hanem felhívtam anyát, hogy jöjjön haza, mert le kell vágni a hajamat. Nem tudtam volna magamnak levágni. És akkor Anya hazajött.
Fekete Ágnes: Hazaengedték?
Balogh Erika: Végtelenül megértő volt a főnöke, aki egy nagyon kedves ember. Amikor megkaptam a kemoterápiát, Anya mindig otthon lehetett velem. Ekkor is elengedte. Anya nullás géppel levágta a meglévő maradványokat. Nem hordtam parókát, mert nagyon nem éreztem jól magam benne, inkább kendőket kötöttem a fejemre. Rengeteg kendőnk volt, mert a rokonaink, ismerőseink az utazásaikról mindig kendőt hoztak nekem. Úgyhogy rengeteg kendő volt! Előkerestem a dobozban lévőket. Néhány évvel azelőtt konfirmáltam, és később kerestem a Megtaláltuk a Messiást! című könyvemet, de sehol sem találtam. Amikor viszont a kendőket vettem elő, találtam egy könyves dobozt, aminek a tetején ott volt ez a könyv, amelyben benne van a Heidelbergi káté első kérdése: "Mi neked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?" Hosszú a válasz, de van benne egy ilyen rész: "és úgy megőriz, hogy Mennyei Atyám akarata nélkül, egy hajszál sem eshetik le a fejemről." Hihetetlen volt, csak kapkodtam a fejem. A hajszál olyan ici-pici dolog, és az is az Ő akaratával esik le az ember fejéről. Nekem az összes leesett, és a szempillám, a szemöldököm is. Ez olyan erős volt akkor. Utána aztán vidáman hordtam a kendőket, fülbevalókat.
Fekete Ágnes: Másképp próbáltad a nőiességedet megmutatni?
Balogh Erika: Igen, igen. Tizennyolc éves voltam. Muszáj volt valamivel a nőiességemet megélnem. Aztán ebben találtam meg, és mindig másféleképpen kötöttem a kendőket. Az, hogy nincs hajam, egyértelműen látszott, de engem nem zavart.
Fekete Ágnes: Anyukád hogyan viselte mindezt?
Balogh Erika: Neki nehéz volt. Amikor minden második héten, keddenként megkaptam a kemoterápiát, akkor azon a héten ő volt otthon velem, mert nagyon rosszul voltam, borzasztóan sokat hánytam. Nagyon-nagyon lefogytam. Ő pedig mindig erőltette, hogy a vizet pótolni kell. Annyira idegesített, hogy állandóan inni kell, de ő nem hagyta, hogy ne igyak vagy ne egyek egy pár kis falatot. Az evés is nagyon nehéz volt. Annyira nagy volt már a torkomban a daganat, hogy csak vizes állagú dolog tudott átpréselődni a torkomon. A következő héten, amikor nem anya volt velem, akkor nagypapám utazott hozzánk, hogy ne legyek egyedül. Neki is végtelenül nehéz lehetett. Nagymamámnak is, mert nekik nagy kertjük van és állatok is, és az ő nyakába volt az egész, ameddig nagypapám velem volt. Nem is tudtam nagyon járkálni, mert nagyon gyenge voltam.
Fekete Ágnes: Az szörnyű lehetett, hogy alig tudsz nyelni.
Balogh Erika: A mélypont az volt, amikor anyukám öccsével és a feleségével találkoztunk. Kókuszgolyót vettünk arra az estére, de már annyira megnőtt a daganat, hogy nem tudtam lenyelni a süteményt. Akkor nagyon sírtam. Másnap már kezdődött is a kemoterápia, mert már tényleg annyira nagy volt, hogy a torkomon csak átszivárogni tudott a víz is. Sajnos, nagyon gyorsan burjánzott a daganat. Volt olyan, hogy két CT között öt nap telt el, és öt nap alatt duplájára nőtt már minden csomó a mellkasomban, a nyakamban.
Fekete Ágnes: Megoldást hozott a kemoterápia?
Balogh Erika: Igen. Már a második után anya húslevest készített, és a benne főtt répát jól összenyomkodta, és azt már le tudtam nyelni. Az már felüdülés volt, hogy nem csak mindig vizet, meg leves levet kell enni. Lassanként szemlátomást is mentek össze a csomók, és jó érzés volt, egyre kisebb mindenütt, a torkomban is. Aztán pedig eltűnt végleg. Hál' Istennek.
Egész novemberben elég rosszul voltam, mert sajnos időközben meghalt a Nagymamám. Nem volt könnyű. Emlékszem, hogy a tesóm elindított egy igehirdetést, amelynek az alapigéje ez volt: "Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni, sőt, a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy elbírjátok azt viselni." (1Kor 10,13) Anyukámnak annyit mondtam, hogy ha meghalnék, ne a szokásos feliratokat tegyék a sírkőre, hogy "Béke poraira" és ilyeneket, hanem az legyen ott, hogy "Végre otthon". Nehéz volt ott a kemoterápia, és a sugár sem volt egyszerű. Jó lett volna, ha vége.
Fekete Ágnes: Azt akartad anyukádnak elmondani, hogy ha meghalsz, akkor is minden rendben van?
Balogh Erika: Igen, mert akkor már egy olyan helyen vagyok, ahol nem fáj semmi, nincs kemoterápia, ahol már jobb. Tetszett nekem ez a mondat, hogy "végre otthon".
Fekete Ágnes: Nem lehetett könnyű anyukádnak ezt hallani.
Balogh Erika: Nem, biztosan nem volt az. Sok beteg ember volt körülöttem, sokan elmentek sajnos, akikkel a kemoterápián is találkoztam. Általában mindig ugyanazok az emberek jártak, és volt, akivel egyik héten még együtt kaptam a kezelést, a következő alkalommal pedig már nem volt ott. A 23. zsoltárban olvassuk, hogy "ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert az Úr velem van". Ez azért a halál árnyéka volt, de biztos voltam benne, hogy velem van. Lázas voltam sokat, és többször nem voltam egészen magamnál. Sok ember úgy gondolkodik, hogy mindenhez hozzákapcsol egy Igét, bibliai mondatot, kiragad mondatokat, és gyakorlatilag úgy kezeli a Bibliát, mint egy horoszkópot. De nekem ezek a mondatok, igehirdetések, Igék kapaszkodók voltak. Abból a gödörből mindig egy-egy kapaszkodással kijjebb kerültem, és ezek nagyon sokat jelentettek. Nyilván tudom, hogy az élet nem ilyen: Problémám van, felcsapom a Bibliát és akkor majd minden jó lesz. De, amikor az embernek nincs más reménye csak Isten, akkor ez fontos.
Fekete Ágnes: A nagy mélységben egy-egy Ige egészen más.
Balogh Erika: Ebben a helyzetben nekem ez nagyon sokat adott. Biztos vagyok benne, hogy a családomnak és a körülöttem lévőknek is. Az orvos az első alkalommal azt mondta, hogy ő nem hívő ember, de őrajta körülbelül tíz százalék múlik most, a nyolcvan százalék Istenen múlik, és tíz százalék azon, hogy meg akarok-e gyógyulni.
Fekete Ágnes: Nyilván ő is látja a saját korlátait.
Balogh Erika: Igen. Igen. Amikor rosszabb időszakok voltak, amikor nagyon-nagyon sok hányáson voltam túl, és a legkevesebb erő sem volt már bennem, akkor Anya mindig telefonált a nagyszüleimnek, a nagyszüleim pedig az imaköröknek. Aztán telefonált Anya a testvérének, aki lelkész Erdélyben, a Hargitán. Megbeszélték, hogy pontosan ugyanakkor, egy időben mindenki elkezd imádkozni. Annyira sokan imádkoztak! Biztos vagyon benne, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem vesztettem el önmagamat, és mindig jobban és jobban lettem. Amikor a végső CT-re mentünk,a lakásunktól az onkológiai intézetig tartó úton Józsué könyvéből ezt olvastam: "Senki sem állhat ellened egész életedben, nem hagylak el" (Józs 1,5) Aztán kiderült, hogy szépen elmúltak a daganatok. Kis hegek maradtak már csak. Az pedig állítólag nem baj.
Fekete Ágnes: Sugárkezelés is volt a kemoterápia után?
Balogh Erika: Tizenhét sugárkezelést kaptam. Az nem volt olyan rossz. Jobb volt, mint a kemoterápia. Reggel mentem, és fáradt voltam ugyan tőle, de aztán volt mindig valaki velem otthon. Ezután nem voltam rosszul, csak nagyon sok krémmel kellett kenni a bőrömet, hogy ne égjen össze. Ennyi volt csak.
Fekete Ágnes: Amikor ezen mind-mind túl voltál, akkor volt ez a vizsgálat.
Balogh Erika: Igen, akkor volt a CT. A mai napig nem szeretek menni a Kékgolyó utcába. Meglátom a 8/a épület színét, és összeszorul a torkom. Mindenki így van vele, aki ismeri a 8/a épületet.
Amikor nem volt sem hajam, sem szempillám, sem szemöldököm, nulla nőiességgel rendelkeztem, csak a kendőim és a fülbevalóim voltak, akkor az egyik gyerekkori barátom, Áron azt mondta nekem, hogy szeret engem, és szerelmes belém.
Fekete Ágnes: De ki ez a fiú? Hogyan jött ez?
Balogh Erika: Minden évben együtt táboroztunk. Ő teológián tanult akkor, most már befejezi. Eljött hozzánk látogatóba, és akkor mondta el, hogy ő mindig is szeretett. Akkor nevettem, és mondtam neki, hogy normális vagy? Nézzél már rám! Voltam körülbelül harmincöt kiló. De ez nagyon szép volt! Amikor az ember legkevésbé vár valami ilyen dolgot, akkor éri el.
Fekete Ágnes: Gondoltál erre már korábban?
Balogh Erika: Igen, még régen, amikor egyszer táboroztunk, és egy asztalnál ültünk Áronnal. Én nagyon félek a pókoktól, és az asztalon mászott egy pók. Áron akkor tizenkét éves kora ellenére végtelenül férfiasan lepöckölte az asztalról. Akkor ránéztem, és az volt a gondolatom, hogy ő lesz a férjem.
Fekete Ágnes: Akkor régen szövődött már ez a kapcsolat.
Balogh Erika: Igen, de a kimondás időpontja volt gyönyörű!
Fekete Ágnes: Hol lesz az esküvő?
Balogh Erika: Itt Budapesten. Zuglóban.
Fekete Ágnes: Melyik gyülekezetbe jársz?
Balogh Erika: A Budapest-Zuglói reformátusokhoz. Gyermekistentiszteletet szoktam néha tartani. Bármi van, abban igyekszem segíteni. Most például a kórus megy Skóciába a testvérgyülekezethez és én is megyek és éneklek. Nagyon jó lesz! Nagyon várom már, mert Skócia rajta volt a bakancslistámon. Mindig szerettem volna eljutni Skóciába, és most sikerül.

Hírek
A virágvasárnaptól húsvétig tartó nagyhéten országszerte tartanak evangélizációkat, bűnbánati istentiszteleteket, ünnepi passióolvasást és zenés áhítatokat. Többek között esténként 18 órakor Boldván, Pátyon, Sárkeresztúron. Budapesten, nagycsütörtökön az Erkel Színházban a Passió című filmet vetítik és utána közös virrasztást tartanak. Március 30-án, nagypénteki zenés elmélkedést tartanak a Hylarion Énekegyüttes közreműködésével Budapesten, a Hold utcai református templomban. Ugyanott március 31-én, nagyszombaton 20 órától húsvét éjszakai liturgia és tűzgyújtás lesz.

Gondolatokban és egyházzenében gazdag egész éjszakás vigíliát tartanak március 31-én, nagyszombaton 22 órától Budapesten, a Gyógyszergyári úti Reménység Szigetén. A tömegközlekedéssel érkezőket Erdélyi Gyülekezet feliratú kisbusz várja az Örs vezér terén.

Lamentáció, azaz Jeremiás siralmainak éneklése és Jézus elfogatásának szertartása lesz a debreceni egyházzenészek énekes liturgiájával március 28-án, nagyszerdán 21 órakor Debrecenben, a Kistemplomban. Ugyanott húsvétvasárnap reggel 6 órakor úrvacsorás feltámadási liturgiát tartanak.

Ökumenikus imádság lesz korunk mártírjaiért, akik az evangélium iránti hűségük miatt haltak erőszakos halált március 28-án, azaz ma este 19 órától Budapesten, az Egyetemi templomban.

Luzsica Fanni fotóiból Kötelékek címmel nyílik kiállítás március 29-én, csütörtökön 19 óra 30 perckor Budapesten, a Török Pál utcai Adna Caféban. A tárlatot Körösvölgyi Zoltán művészettörténész nyitja meg.

Az idén májusban tizedik alkalommal rendezik meg a Szeretethíd elnevezésű önkéntes napokat, amelyre már lehet jelentkezni egyénileg vagy csoportosan is. (www.szeretethid.hu/onkenteseknek/)

Kerékpáros örökségtúrát szerveznek a középkori templomok útján március 30. és április 1. között a Beregvidéken, a történelmi Bereg s Ugocsa tájain. A túra Vásárosnaményból indul.

Családi napot és szemléletformáló foglalkozásokat tartanak március 30-án, nagypénteken 15 órától Debrecenben, a Dorkas Campingben.

Fekete Ágnes áhítata:

Liliom KJ


"Akkor a tizenkettő közül egy, a kit Iskariótes Júdásnak hívtak, a főpapokhoz menvén, Monda: Mit akartok nékem adni, és én kezetekbe adom őt? Azok pedig kirendeltek neki harminc ezüstpénzt. És ettől fogva alkalmat keresett, hogy elárulja őt." Máté 26,14-16

A passió történet egyik legszebb jelenete, amikor Jézus mondatára, "Közületek egy elárul engem!", ezt kérdezik: "Talán én? Talán én?"Mindegyik magára gondol, nem egymásra mutogatnak. Jelzés ez a mi számunkra is, hogy Júdásról csak alázattal lehet beszélni.Ha őt túlságosan negatív színben tüntetjük fel, akkor bele megyünk a mai filmek fekete-fehér játékvilágába, ahol annál tökéletesebb a főhős, minél sötétebbnek festik le az ellenséget. Jézusnak nem ellenpontja Júdás, és sehol sem festi le az evangélium olyan gonosznak, mint amilyen részletességgel azután a későbbi korokban ezt mi gondoljuk. Ha azonban túlságosan pozitívan festjük le Júdást, mintha csak valami véletlen játéka lett volna az árulás, akkor ezzel magunkat is felmentjük.
Érdemes lenne elfogadnunk, hogy nem tudjuk igazán, ki is volt ő. Földi viszonyok között mindig érthetetlen marad az, aki elárulta a Megváltót. Sőt, nem véletlenül jelenikmeg a személytelenség hatalma körülötte. Mintha valami névtelen hatalom az uralma alá hajtaná az embert akkor, amikor a jó ellenében megy. Nem arról van szó, hogy Júdás vagy bárki pontosan felmérné a kétféle út esélyeit: Ha erre fordulok, akkor a rosszat választom, akkor csalni fogok, akkor megvesztegetek, akkor az erőszak útját járom. Viszont, ha a másik irányba megyek, akkor jó leszek, kedves, segíteni fogok, és csupa helyes dolgot teszek. Nem ilyen az élet. Hanem valami elénk jön, ami fényes, ami jónak tűnik, és amikor már egy folyamat közepén vagyunk, csak akkor tűnik fel számunkra, hogy mennyi rossz dolog van a csillogás mögött.
Ezért van az, hogy Júdás árulásának feltétlen kelléke a pénz. Ez ugyanis az a személytelen erő, ami ezt a világot behálózza. Különös eszközünk a pénz. Hogyan is kezdődött az, hogy a föld egy tömeggel, színnel, alakkal rendelkező kis darabjára azt mondta egyszer az ember: ez érték? Ez a csere eszköze. Ha ez a kődarab az enyém, akkor hatalmas vagyok. Ha a zsebemben milliárdok vannak, akkor valaki vagyok. Hogyan vesztettük el a pénz csereeszközként való elterjedésével azt az alapvető emberi felismerést, hogy az életben semmi sem cserélhető le. Elgondolkodtató, hogyan lehet egy embert, egy életet, egy egész földi zarándokutat ellentételezni bármennyi darab fémmel, amit az ember értéknek tart. Hogyan jutott el oda az ember, hogy harminc ezüstöt zsebre tegyen, és ezzel egy kétlábon járó gyilkoló géppé tegye magát?
Amikor Júdás így döntött, már nem élt igazán. Már nem volt önálló lény, hanem a távoli főpapok távirányítójával ment arra, ha azt akarták, ment erre, ha ezt kérték, egyfajta robot lett ebben a pénzre alapuló szövetségben. A pénz a maga személytelenségében, cserélhetőségében megtestesíti mindazt, ami szemben áll Isten személyes szeretetével.
"Minden rossznak gyökere a pénz szerelme"(1Tim 6,10), mondja a Biblia, hiszen ez az az emberi eszköz, amely nem olyan, mint egy ásó: Ha szükség van rá, használom, aztán kicserélem, vagy eldobom, hanem valami személytelen hatalommal elkezd uralkodni fölöttünk. Az ember lelkének mély biztonság utáni vágyát támadja meg, és elhiteti, hogy csak alkuk, ügyes üzletek árán tudjuk megőrizni az életünket. Jézus minden tette, minden üzenete ezzel szemben azt mondta, hogy semmilyen földi eszköz, különösen a pénz nem segít az élet lényeges kérdéseiben.
Mégsem tagadta Jézus a pénzt. Neki is volt kasszája. De ez a kis zacskó csak arra volt jó, hogy adjanak belőle. Nemrég olvastam egy hölgyről, aki Németországban elhatározta, hogy pénz nélkül él. Bármennyire megkapó is a történet, kicsit furcsa, hogy számos film, könyv, riport készült vele, csupa olyan modern kori vívmány, amely sok-sok pénzt szállít bizonyos emberek pénztárcájába. Tehát még a pénztelenségből is lehet pénzt csinálni. Minden, de minden arra vonz minket, hogy engedjük el isteni szabadságunkat, és a pénz talapzatára állva árusítsuk ki igazi méltóságunkat. Júdás a megtestesítője ennek a folyamatnak. Nem tudta elfogadni egyszerű tanítványi létét. Többre vágyott, és a pénz mágnese géppé tette őt. De Jézus megváltói műve nemhogy csorbát szenvedett volna ettől, hanem még határozottabb nyomvonalon követhetjük azt, hogy Isten akarata nélkül semmi sem történhet. Nincs egyetlen árulás sem, amit ő ne tudna a maga javára fordítani. Ezért érdemes Őt követni.
Életemben egyszer megtörtént velem, hogy az volt az érzésem, most Júdás szemébe kell belenéznem. De azt is éreztem ugyanakkor, hogy Jézus az ő szemébe is szeretettel nézett. Szerette ezt a végtelen befolyásolható, gyenge embert. Nem igaz, hogy Júdás nem tehetett róla, de az sem igaz, hogy el van veszve. Mély emlékem, amikor megkérdeztem az illetőtől: De hát miért nem szóltál egyetlen szót sem arról, hogy mi a bajod? Miért? Pontosan éreztem, mint cseppben a tengert, hogy milyen lehetett Jézus pere. Messze vagyok én attól, hogy Jézushoz hasonlítsam magam, de mintha újra és újra megismétlődnének olyan dolgok, amik valahogy hasonlítanak egymásra. Az is megtörténhet ma is, hogy megérezzük: Jézus szereti az embereket. Még az árulókat is. Az Ő szeretete nem összemosás, nem hazudozás, hanem igaz, szeretetteljes és egyenes szó.
Adja meg Isten, hogy az Ő útját meglássuk pici életkörülményeink között, és Őt kövessük! Ámen.