Református Félóra
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
Református Félóra - 2018. április 11.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az egyházban a lelkigondozás, a lelki segítségnyújtás tudományát pásztorálpszichológiának hívják. Helmut Weiß Németországban a lelkigondozás, a lelkészek szupervíziójának egyik atyamestere, az egyházi munkások szupervíziójának úttörője. Évek óta rendszeresen jár Magyarországra szupervíziós képzéseket tartani. Nemrég összetalálkoztam vele a Gyökössy Lelkigondozói és Szupervíziós Szolgálat irodájában. Éppen lelkészeknek tartott képzést. A szupervízióról beszélgettem vele.

Helmut Weiss könyve


Helmut Weiß: A lelkipásztori szupervízióban a személy és a munkája a fontos. E kettő pedig egy intézménnyel függ össze. A szupervízióban erre reflektálunk együtt: Hogyan van jelen a munkahelyén, tevékenységében egy-egy személy?
Fekete Ágnes: A hit, a lelkiség szintje is fontos ebben a munkában?
Helmut Weiß: Természetesen. A spiritualitás mindig nagy kérdés, különösen az egyházban. Fontos kérdés, vajon hogyan függ össze az egyházi munka és a hit? A lelkészeknek nagy szükségük van segítségre. Jó az, ha képzett lelkészek segítenek kollégáiknak. Ez azért hasznos, mert ők ismerik az egyházi munkakörülményeket. A lelkészi lét egyrészt egy nagyon komplex hivatás, másrészt időben és feladatmegosztásban nagyon kevéssé van strukturálva. A lelkésznek szüksége van a management területére vonatkozó kompetenciára és lelki segítői kompetenciára is. Mi nagyon fontosnak tartjuk például a pályakezdők segítését. Ugyanis amikor valaki kikerül az egyetemről, hirtelen kiderül számára, hogy a valós élet nem egészen azonos azzal, amit várt. Ilyenkor van szükség a szupervízióra, hogy a lelkész találkozzon önmagával, megtalálja a saját útját. Sokszor nem teszünk fel kérdéseket magunknak: Hogy vagyok én? Hogyan jövök ki a presbitériummal? Mi a gondjaim igazi mélysége? Ezekkel a kérdésekkel fontos együtt dolgoznunk. Nem arról van szó, hogy a szupervízor megmondja az egyetlen lehetséges utat, hanem együtt beszélgetve mindenkinek magának kell megtalálnia a megoldást. A pásztorálpszichológiának és a lelkigondozásnak az a lényege, hogy dialógusban legyünk magunkkal is, de a környezetünkkel is. Mindig meg kell kérdeznünk: Mi mozgatja őt? Ki ő? És ki vagyok én, mi mozgat engem? A másik problémáját nem tudom megoldani, csak jelen tudok lenni, és figyelni rá: Vajon az ő számára mi lenne a jó megoldás? Tehát állandóan dialógusban és reflexióban maradunk.
Fekete Ágnes: Mit hallott ezekről a kérdésekről itt, a magyar lelkészektől?
Helmut Weiß: A legfontosabb talán az volt, amit éppen tegnap kérdeztem meg tőlük: Ki az, aki lelkesedik a szupervízióért? Mindenki azt válaszolta, hogy ő nagyon lelkes, és ezt akarja majd végezni a saját egyházában. Ez az, ami fontos! A hatvanas-hetvenes években, amikor a pasztorálpszichológiával, szupervízióval elkezdtünk foglalkozni, akkor még sok ellenzője volt ennek a szolgálatnak. Azt gondolták, hogy az egyháznak ehhez semmi köze, az evangéliummal szemben van a pszichológiai gondolkodás. Ma azonban már magától értetődő, hogy minden egyházi munkásnak szüksége van szupervízióra. Azt is belátták, hogy sokkal jobb és hasznosabb megelőzni a gondokat, mint utána beteg embereket ellátni.


Fekete Ágnes: Ezen a hétvégén, pénteken és szombaton Sárospatakon megrendezik a harmadik Református kegyesség nevű konferenciát. Ebben a sorozatban azt kutatják, vajon milyen kegyességi formák és tartalmak azok, amelyek a református egyház sajátjainak mondhatók? Most az érzelmekről lesz szó. Az érzelem és az értelem összefüggéséről az egyik előadóval, a Sárospataki Református Teológia tanárával, Barnóczki Anitával beszélgettem.

Barnóczki Anita


Barnóczki Anita: Csak pingpongozni tudunk a gondolattal: értelem vagy érzelem? Hiba, ha vagylagosan választunk e két dolog között. Az ember nem szereti a legtöbb olyan érzését, amely félelmekből keletkezik. Amit nem szeretek, azt nem akarom látni, ezért lefedem a bűn fogalommal. Tartok egy átfogó bűnbánatot, mert ott van a bűnbocsánat, de nem dolgozom fel azt, hogy miért haragszom, miért irigykedem, milyen becsvágy dolgozik bennem. Tehát nem feldolgozzuk, hanem lefedjük a negatív érzelmeinket, de ugyanígy teszünk a pozitív érzelmeinkkel is. Nagyon sok igehirdetést hallok, és látom, hogy sok ember a végén azt mondja: Köszönöm, ez nekem nagyon jó volt. De látom a zavart is a lelkészen, hogy nem tudja, ilyenkor mit kellene mondania. Mert ha azt mondja: Örülök, ez jól esik, akkor ez olyan, mintha kétségbe vonná azt az állítást, hogy az Isten Igéje a Szentlélek által lesz az Isten Igéje. Pedig attól még örülhet, hogy ez most jó volt, hogy ennek a folyamatnak része lehetett. Ezzel mégsem tudunk mit kezdeni. Nagyon leegyszerűsítve: a negatív érzelmeket nem kutatjuk, és elfedjük a bűnnel, a pozitív érzelmeink egy részét pedig nem tudjuk megélni. Ezért aztán milyen sikerélménye lehet a lelkésznek? Készül a prédikációra, mindent megtesz, hogy jó legyen, és ha tényleg jó, akkor azzal fedi el, hogy Istené a dicsőség. Az egyházi közeg hagyományozza a fogalmakat, amelyekről sokat beszélünk, de mégsem tisztázzuk őket. És ez teszi megélhetetlenné az érzéseket. Beszélünk a bűnről, azt mondjuk, hogy lopni, hazudni csúnya dolog. Ezzel egyetértünk, végiggondoljuk az életünket, sajnáljuk, bocsánatot kérünk. De ez egy felszín. Nem engedjük magunkat mögé: Mi minden okozza bennünk ezeket a dolgokat, milyen mozgások vannak, és valójában nem dolgozzuk fel a dolgot, a személyiségünk nagyrésze teljesen érintetlen marad. Egyszerűen csak lefagyasztunk érzéseket, áttesszük valami másra. A pszichológus kollégákat kell megkérdezni, hogyan működik mindez. A dolog lényege nem ér el bennünket valójában, hanem felszínen marad, valódi egzisztenciális kapaszkodót ezért nem tud nyújtani. Nem azért, mert az igehirdetés műfaja nem ad erre lehetőséget. Az a kérdés inkább: Mire használjuk ezt? Ez ugyanolyan, mint amikor látszólag objektív dolgokról beszélgetünk, és időnként vérre menő vitákat tudunk folytatni dogmatikai kérdésekről. Már szinte méltatlanná válunk, ahogy egymáshoz hajigáljuk a Szentírás Igéit. Ahelyett, hogy ezt mondanánk: Nekem azért fontos ez a kérdés, mert az én történetemben ennek van egy helye, és extrém indulatos leszek, ha erről a témáról beszélünk, mert nagyon félek valamitől. Ahelyett, hogy erről beszélnénk, látszólag objektív valóságokról beszélünk, és közben érzelmi elvárásaink vannak egymással szemben. Ráadásul ezt az egészet egzisztenciális síkra húzzuk.
Fekete Ágnes: Tehát azt látod, hogy a református egyház nem tud mit kezdeni az emberi érzelmekkel?
Barnóczki Anita: Az egyház egy intézmény, amelynek nincs is dolga ezzel. Nekem van dolgom. Az emberek érzelmei befolyásolják a döntéseinket, a struktúraalkotásainkat, a tanításunkat, a lelkészképünket, a keresztyénképünket, de nem sokat törődünk az érzelmi motívumokkal, és mindazzal, amiből az érzelem születik. Itt a nyelv, viszonyulásokat takar. Tehát nem pusztán a szavakról van szó, hanem arról a viszonyulási rendszerről, szimbolikáról, praxisról, ami mindenből következik. Nem éljük meg a haragunkat, a fájdalmunkat, az irigységünket, mert ezek csúnya dolgok, és megtanultuk, hogy mit nem szabad. Ezért itt valójában a létezésünk a kérdés. Nekem ezzel kellett szembesülnöm az utóbbi időben, hogyha nem élem meg a dolgokat, akkor élek-e egyáltalán? Ekkor jönnek az önállítási kényszerek: Érzem ezt a hiányt, és mégis állítanom kell, hogy vagyok. Erre az önállításra kiválóan alkalmas egy lelkészi szerep, vagy például az, hogy kiállok egy konferencián előadni. Látszólag egy tudományosnak tűnő előadást tartok, de gyakorlatilag önmagamat állítom, hogy én jó vagyok, én képes vagyok erre, és erre várok reakciót.
Fekete Ágnes: A többrétegűség alatt mit értesz?
Barnóczki Anita: Nem elég megállni a felszínnél, a megszokott képeknél, nem elég tudni a mesét, a narratívát. Gondoljunk például Nagypéntekre, amelynek el tudjuk mesélni a történetét, de ez csak a felszín. A kérdés az, hogy történik-e köztünk ez a történet? És itt már egy másik síkon vagyunk.
Fekete Ágnes: Jézus, mintha azt mondaná, hogy ez a megértés egzisztenciális elkötelezettség kérdése.
Barnóczki Anita: Mindenki a személyesre keresi a választ: Vajon az a történet az én személyes történetemmel hol találkozik? Visszatérve a konferenciához, azért lesz izgalmas, mert nagyon sok szempontból vizsgálható az, hogy miért van közöttünk az, ami van. Meg kell nézni a történeti, a pszichológiai vonatkozásait is. A témám egy problémafelvetés: Egyszerűsítő beszéd az érzelmekről az önáltatás és önállítás csapdájában. Örülök annak, hogy nagyon sokféle szempontot fognak hozni az előadók. Mind-mind egy kicsi pont, amit ki lehet ragadni, amire azt lehet mondani, hogy ez is segíthet. Ugyanakkor az érdekel, hogy hogyan fogjuk mi együtt megélni ezt a konferenciát. Egy sokezer éves hagyományról, illetve egy ötszáz éves református hagyományról beszélünk. Ez a konferencia alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet erre a nagyon-nagyon összetett kérdésre. Kezdjünk el foglalkozni ezekkel, próbáljunk meg beszélgetni egymással! Azt is várom, hogy picit el tudjuk engedni az önállításunkat, és hozzuk a magunk megértett valóságát, hogy oda tudjunk figyelni és valamit meg tudjunk fogalmazni!

Fekete Ágnes: Most egy távoli kis településre látogatunk el, amelynek református temploma egy ékszerdoboz. Tornakápolnán Mező Arnold lelkésszel Hegedűs Márk beszélgetett.

Mező Arnold Tornakápolna


Mező Arnold: Képzeljünk el egy hegy tetején egy aprócska falut, annak a tetején egy dombot, a domb tetején egy templomot. Ez Tornakápolna, amely teljes mértékben megmaradt kétszáz évvel ezelőtti stílusában. A hangulatával egy olyan varázst áraszt, amely megragad minden idelátogatót első pillantásra. Tudni kell Tornakápolnáról, hogy fénykorában is csupán száznegyvenen laktak ebben az elzárt zsákfalucskában. Jelen pillanatban nyolc állandó lakosa van, akik életvitelszerűen itt élnek Tornakápolnán.
Két ajtón keresztül jutunk be a templomba. A külső ajtó 1802-ben készült, a toronnyal egy időben. A belső ajtó festett, és ugyanazok az életfa-, liliom motívumok és édenkerti jelenetek vannak rajta, mint a karzaton, a padelőkön, vagy a kazettás mennyezeten, a királykazettán. A szószékkoronán gyönyörű faragott díszítésben jelenik meg a fiókáit saját vérével etető pelikán.
Hegedűs Márk: Talicskát és állványelemeket látok itt. Építkeznek?
Mező Arnold: Felújítjuk a templomot. Új héjazatot kap, így remélhetőleg nem fog beázni a templom ezentúl, és belülről is kijavítjuk a vakolatot. Megoldjuk a vízelvezetést is, hiszen egy hegyoldalban van a templom, és a vizesedés nagyon komoly károkat okozott. Összefogással újul meg a templom. Érdemes megjegyezni, hogy egy ilyen pici települési önkormányzat három millió forinttal támogatta az egyházközséget, hogy a település ékszerdobozát felújítsuk. Európai Uniós pályázaton nyert a gyülekezetünk. Keressük a forrásokat, hogy a templom belsejét is olyan formában tudjuk helyrehozni, felújítani, hogy az eredeti fényében tündökölhessen. Érdekesség az, hogy gyakorlatilag mindenki itt van az istentiszteleteken. Ha véletlenül valaki nem tud jönni, az előre jelzi a lelkésznek, hogy ne keresse majd vasárnap az istentiszteleten. Azonban sákramentumos istentiszteleteken többen is vannak. Előfordult újkenyérkor, hogy ezen a nyolcfős településen harmincketten vettek úrvacsorát.
Hegedűs Márk: Ki volt a többi ember?
Mező Arnold: Nagyon sokan keresik fel Tornakápolnát. Érdekes például, hogy a harangozónk, aki tornakápolnai származású,többdiplomás ember, és Budapesten él, minden pénteken hazajön, vasárnap kézzel meghúzza a harangot, és az istentisztelet után visszamegy Budapestre. Ragaszkodik a gyülekezet ahhoz, hogy ne legyen elektromos harang, hanem kézzel, hagyományosan harangozzanak. Itt Tornakápolnán a helyiek azt mondják, hogy nem azért szól a harang, hogy itt kóricáljanak a vendégek. Tessék templomba menni, azért szól a harang! Ha valaki ellátogat Tornakápolnára, és nem vesz részt az istentiszteleten, az pont olyan, mint ha valaki elmenne Párizsba, és nem nézné meg az Eiffel tornyot. Hozzátartozik Tornakápolnához az istentisztelet.
Hegedűs Márk: Esztike néni mióta tartozik a tornakápolnai református gyülekezethez?
Szőr Bálintné: Nyolcvan éve, amióta élek. Már gyerekkoromban is ide tartoztam. De elfogy a falu, meg a gyülekezet is.
Hegedűs Márk: Amikor tizenkét évvel ezelőtt idekerült lelkipásztornak, mekkora volt a gyülekezet?
Mező Arnold: A gyülekezet fogy, mint mindenhol máshol. Ez ellen nem igazán tehetünk emberileg semmit, hiszen az időseket el kell, hogy kísérjük. Volt keresztelőnk is egyébként. Tornakápolnáról elszármazottak jöttek haza, és itt kereszteltük meg a gyereket, de életvitelszerűen nem itt laknak. Vannak fiatalabbak is a gyülekezetben, relatív fiatalok, mert ötven-hatvan évesek. Ők tovább fogják vinni a következő tíz-húsz-harminc évben a gyülekezetet. Addig, amíg egyetlen ember is van, aki vasárnap istentiszteletre jön, addig lelkész is lesz, aki feljön ide és megtartja ezt az istentiszteletet. Fontos a személyes kapcsolat, hogy vasárnapokon az istentisztelet előtt és után találkozunk, beszélgetünk. Ezek a személyes találkozások határozzák meg a helyi emberek hangulatát, jövőképét és hozzáállását. Azt látni, hogy Tornakápolnán nagyon vidám emberek élnek. Olyan emberek, akik hálát adnak minden egyes alkalomért, amikor hallhatják az Isten Igéjét, amikor egymással és a lelkésszel találkozhatnak. Nem szabad azt mondani, hogy megéri, mert nem mérleg kérdése, hogy ez megéri-e vagy nem éri meg. Inkább úgy fogalmaznék, hogy Tornakápolnára jómagam is pihenni járok.

Fekete Ágnes: Most pedig délre utazunk a Csongrád megyei Csanádalbertibe. Hegedűs Márk Major István Zoltánné lelkipásztorral beszélgetett. Hetven éve a felvidéki Negyed nevű községből idetelepítettek református embereket, a sors fintora, hogy szlovákok közé. Hallhatjuk majd a gyülekezet legidősebb tagját, Szabó Nándorné, Eszter nénit is.

Major Istvánné és Szabó Nándorné


Major István Zoltánné: Csanádalberti egy teljesen szlovák lakosú kis falucska. Az innen elköltözött szlovákok helyére, házába jöttek ide a Felvidékről azzal a reménységgel, hogy egyszer hazamehetnek. Elmondták többen is az idősek, akik akkor még kicsi gyerekek, fiatalok voltak, hogy a szüleik nem is pakoltak ki, nem is csomagoltak ki, hanem mintegy ideiglenes szálláson, ládák között, batyuk között éltek és laktak. Eredetileg itt nem volt gyülekezeti közösség, hiszen itt a szlovákok evangélikusok voltak, a betelepítettek között jöttek többen katolikusok. Ők is és a reformátusok is kénytelenek voltak egy egyszerű falusi parasztházat megvenni, és azt átalakítani, vagy pedig a reformátusok esetében felépíteni. Ez a gyülekezet nem elöregedett, és nem elfogyott, hanem az utóbbi pár évben azt vettem észre, hogy az itt élő idős gyülekezeti tagok gyermekei, akik a szomszéd falukban laknak, egyre többször megjelennek az istentiszteleten, és rendszeres látogatói lettek a gyülekezetnek. Amikor felmentem először a szószékre, láttam, hogy fölöttem vannak a fényképek, és azt vettem észre időnként, hogy elréved az emberek tekintete, felnéznek a képekre és könnyes lesz a szemük. Az istentisztelet után tudtam meg, és jöttem rá, hogy amikor itt hallják az igehirdetést az idősek, gondolatban otthon vannak, és mintha az otthoni templomban szólna az Ige.
Hegedűs Márk: Van jövője a csanádalberti református gyülekezetnek ezek szerint?
Major István Zoltánné: Van jövője, de a jövő nem a létszámtól függ. Most is van két általános iskolás fiatalember, aki konfirmációra készül majd.
Szabó Nándorné: Ez itt a kitelepítési levél, amelyben leírták, hogy mindent lehet hozni. Mi hoztunk kocsit, lovat, fölszerelést, vetőgépet, bútort. Annyi ládát csináltak, amibe belefért mindenünk. A vagonba könnyebb volt a ládákat berakni, ugyanis azzal jöttünk. Egy hétig utaztunk így. Szeptember 15-én indultunk el Negyedből és szeptember 22-én voltunk Pitvaroson. Az út során, ha megállt a szerelvény, akkor lehetett megfejni a teheneket, Édesanyám olyankor gyorsan megcsinálta. Amikor beültünk a vagonba, szegény Édesanyám elkezdett imádkozni. Mink is mondtuk vele. Nagyon bízott benne, hogy majd visszamehetünk. Mindenki azt hitte, hogy majd visszamegyünk. Dehogy mentünk vissza! Nem lehetett vissza menni.

Hírek
Református tanúságtétel kritikus időkben címmel rendeznek konferenciát a közel-keleti reformátusok helyzetéről a térségből érkezett előadókkal április 14-én, szombaton 10 órától Budapesten, a Zsinati Hivatal Székházában, az Abonyi utca 21. szám alatt.

A harmadik Református kegyesség konferenciát és műhelybeszélgetést rendezik meg az érzelmek kegyességben megjelenő szerepéről április 13-án és 14-én, pénteken és szombaton Sárospatakon, a református teológián.

Bach és Erdély címmel tartanak előadást és koncertet a Magyarországon Élő Erdélyiek Találkozóján április 15-én, vasárnap 10 órától Budapesten, a Gyógyszertári úti Reménység Szigetén.

A migráció vallási aspektusairól tart előadást Horváth-Sántha Hanga április 16-án, hétfőn 10 óra 30 perctől Budapesten, a Magyar tudósok körútja 3. szám alatti MEÖT Székházban.

A szexuális fejlődés lélektanának evangéliuma címmel tart előadást dr. Süle Ferenc pszichiáter április 15-én, vasárnap 16 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatti gyülekezeti nagyteremben.

A Protestáns Tavasz rendezvénysorozat keretében Visky András költői estjét rendezik meg április 12-én, csütörtökön 19 órakor Budapesten, a Hold utcai református templomban. Ugyanott április 19-én, hétfőn 18 órakor Káli Horváth Kálmán verseskötetének bemutatóját tartják.

Poszttraumatikus áhítat Richard Wurmbrand és Visky András kegyességi szövegeiből címmel rendezik meg a Péntek Esték sorozat következő alkalmát április 13-án, pénteken 18 órakor Sárospatakon, a református teológián.

Balla Péter tart előadást a jézusi emberről április 15-én, a vasárnap délelőtt 10 órakor kezdődő istentiszteleten Budapesten, a Cimbalom utcai református templomban.

Nőszövetségi Bibliaiskolát rendeznek április 12. és 15. között Berekfürdőn a Megbékélés Házában.

Evangélizációs estéket tartanak Bodnár Máté és Sztanó Péter igehirdetésével ma estétől vasárnapig esténként 19 órától Nyírmeggyesen, a református templomban.

Reformátusok Indiában címmel mutatkozik be a Dél-Indiai Protestáns Egyház küldöttsége április 13-án, pénteken 17 órakor a Debreceni Református Egyházmegye Nagytanácstermében.

Ravasz László püspök születésének 135. évfordulója alkalmából rendezett vándorkiállítás nyílik április 14-én, szombaton 15 órakor a Pápai Református Teológiai Akadémián.

Ma van a Költészet Napja. Ebből az alkalomból a kárpátaljai Györkené Csákány Marianna ad koncertet ma este 18 órakor Ácson, a Bartók Béla Művelődési Házban.

Vesperát, azaz esti zenés áhítatot tartanak a debreceni egyházzenészek szolgálatával április 15-én, vasárnap 17 órakor Debrecenben, a református Kistemplomban. Ugyanott április 14-én, szombaton 16 órakor a Művészi Zene Kör tart élményhangversenyt.

Jótékonysági koncertet rendeznek a kárpátaljai egyházmegyei szeretetszolgálat segítésére április 14-én, szombaton 16 órától Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Országos Komplex Természettudományi versenyt szerveznek általános iskolásoknak április 14-én Nyírbátorban a Báthory Anna Református Általános Iskolában.

Fekete Ágnes áhítata:

Bodrog KJ


"Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" János evangéliuma 14,27

Most adják a mozikban a Mária Magdolna című filmet. Megítélésem szerint az utóbbi idők legjobb Jézus filmje ez. A megszokott keretekből kilép, de nem azért, hogy valami újat vagy megbotránkoztatót mondjon, hanem azért, hogy elhagyva a sablonokat, a nézők képesek legyenek meglátni, meghallani a lényeget. Mert például ezt a mondatot hányszor hallottuk már: Ne féljetek? Ugyanakkor egész döntési rendszerünk a félelemre alapul. Az ember legfőbb vágya az, hogy biztonságban legyen, és ha bárkiről azt feltételezzük, hogy ezt elveszi, akkor azonnal együtt ugrunk. Hiába mondja valaki, hogy ne félj, mi azért csak félünk.
A feltámadott Jézus legfőbb üzenete mégis ez volt: Ne félj! A film megnézése után azon gondolkodtam, hogyan is lehetett ezzel az üzenettel útnak indulni, és abban reménykedni, hogy az emberek ezt meghallják. Hogyan lehetséges az, hogy Jézusnak ez a mondata mégis annyira fontossá vált. Pedig mindenki tudja a saját bőrén, hogy nem lehet parancsba adni azt, hogy ne féljek! Mindenki fél, és ez egy önkéntelen védelmi rendszer a lelkünkben!
Egy alkalommal Jézus a film szerint odament, ahol az asszonyok ruhákat mostak. Az egyik nő azt mondta neki, hogy mi nők, nem tudunk semmit tenni, mert nem rendelkezünk saját magunk fölött. Mi a férjeinkké vagyunk. Aztán elmeséltek egy rettenetes történetet arról, hogy hogyan gyilkoltak meg egy házasságtörő nőt. Jézus erre azt mondja odaállítva Magdalai Máriát, hogy a lelketek fölött senki sem úr. A gyűlöletet ti magatok tápláljátok saját magatokban, és ez az, ami elemészt titeket. Nagyon szép ez a jelenet. Nem parancsolja Jézus, hogy ne féljenek, hanem belehelyezi őket egy olyan lelki térbe, amelyben teljesen szabadok, és nem a félelem lesz az az erő, amely megtartja őket. A film szerint ezután rengeteg nő is megkeresztelkedett.
Békesség nem attól lesz az emberben, hogy ezt mondogatja, vagy elhatározza, hanem attól, hogy az együttérzés szemüvegét veszi fel magára a félelem érzékelése helyett. Ha a villamoson valaki csomagokkal a kezében nekünk jön, és rálép a lábunkra, majd kiesik a kezünkből a táskánk, mindenünk a villamos padlójára esik darabokban, akkor dühösek leszünk. Egyesével szedjük össze az igazolványainkat, a pénztárcánkból kigurult százasokat és az összes személyes holminkat. A düh elkezd bennünk dolgozni. Rengeteg kép végigfut az agyunkban, amik mind-mind arra emlékeztetnek minket, hogy hányszor bántak már így velünk. Ha jól el tudjuk fojtani az indulatunkat, akkor csak a szájunk szélét harapdáljuk, de manapság gyakran emelkedik ilyenkor a hangerő. A legkevesebb, ami elhangzik, hogy "maga egy idióta"! De ekkor hirtelen észrevesszük, hogy az illető nem lát. Kiderül, hogy egy vak, egy látássérült volt az, aki nekünk jött. Ebben a pillanatban minden megváltozik. Felháborodásunk, dühünk elillan, és együttérzően nézünk rá. Egy szót sem szólunk, csak szedjük össze a papírjainkat tovább a földről. Talán még elnézést is kérünk. Ugyanaz a történet egészen mássá válik csak azért, mert kiderült, hogy az illető nem látott minket. De nyilván nem csak a vakság okozhatja azt, hogy valamit rosszul látunk. Tényleg nem látjuk a másikat, és nem tudjuk, hogy miért olyan, amilyen? Dühünk és félelmünk oka az, hogy tudatlanok vagyunk, és ezért eleve lezárjuk a szívünket egymás előtt.
Amikor Jézus azt mondja: Ne féljetek, akkor erre a nyitásra hív meg minket. Menj oda, mond el, ne félj! Gondold el, hogy talán van a másikban valami, amiről te nem tudsz. Isten világának az a lényege, hogy kinyit bennünket, óriási tágasságra juttat el, és ebben a tágasságban békességet kapunk. Nem pitiáner földi békét ad ő, amelyben letesszük a fegyvereket öt percre, hanem azt a látást, hogy a másik iránt együttérző legyek, mert Isten is így látja őt.
Ezt a félelem-mentes szemüveget ajándékozza mindannyiunknak az Úr! Ámen.


www.tebennedbiztunk.hu - 2009 - Minden jog fenntartva