Református Félóra
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
Református Félóra - 2017. október 11.
(részlet a műsorból)

"Ímé titkot mondok néktek. Mindnyájan ... elváltozunk." I. Korinthus 15,51

Elvesztettem egy barátomat. Ahogy ezt kimondom, már javítanám is a szót, hiszen nem csak veszteség a halál. Vagy mondjam azt, hogy elköltözött? De bizonyos szempontból itt van. Még a meghalt szó se jó, mert érzem, hogy csak egy rész ment el belőle. Olyan különös érzés az, hogy most másként látom őt, mint amikor élt. Saját édesanyámat sem úgy látom magamban, mint ahogyan a halálos ágyán feküdt, hanem egy valamiféle ideális emléket őrzök magamban róla. Furcsa dolgot mondok: Mintha a halál kinccsé tenné az embert. Mintha beburkolná egy különös ruhával, azzal az erős érzéssel, ami bennünk él. Mintha összegezné személyiségét.
Mindnyájan elváltozunk - mondja az apostol arról a világról, amely ezen a földön túl van. Egészen különös, ahogyan az emberek elkezdenek kapkodni akkor, amikor valaki elmegy közülünk. Barátom egy egészen különleges tehetség volt, de ezt munkássága során nem ismerték el. Mintha egész életében szeretett volna egy szekérre felszállni, de nem vették fel, mert a szekértáborokban mindig kevés a hely, szűkös a tér, és nem szeretik azt, aki kilóg. Most már nincsenek szekértáborok, ezért még a táborból is ki lehet mondani, tehetséges ember volt. És fáj ez ma? Kicsit igen, kicsit nem. Hiszen a tábor kicsinyességét tükrözi minden dicséret, ami már nem tud életté válni. Másfelől mégsem az, hiszen a barátom tényleg elváltozott. És ez az igazi arca, ahogyan őt most a szívemben látom. Ez az arc már csak mosolyogni tud. Ő már nem akar sehova felszállni, most már viszi az égi szekér.
Emlékszem, amikor férjem édesapja, éppen két éve, meghalt. Mennyire sűrű volt az élet. Egyre nehezebben vette a levegőt. Vajon érzi, hogy jelen vagyunk? Aztán egyszer egy hangosabb szó hatására egy pillanatra még kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Iszonyat sűrű volt akkor minden pillanat. Valószínű, hogy az élet minden pillanata ilyen intenzív, ilyen sűrű, csak valahogy tompák vagyunk, hogy ezt érzékeljük. Akkor közösen énekeltünk zsoltárokat, imádkoztunk, utoljára együtt voltunk még ebben a körben. Amikor kijött az orvos és meglátta, hogy szépen felöltöztettük, felkötöttük az állát, virággal feküdt a kezében, iszonyú mérges lett. Neki jegyzőkönyvet kellett volna felvennie. Egy halotthoz nem szabad hozzányúlni, amíg az orvos meg nem vizsgálta! Aztán végül megenyhült. Ráírta a papírra: Exit. Egy történet lezárult. Átváltozott. Most, ilyen távlatból azt kérdezem magamtól, vajon a hétköznapok szaladgálásában miért hígítom fel az életet? Vajon miért akarom mindenáron az átváltozás előtti életemet erősíteni, mért használok hígító szereket azért, hogy ne lássam olyan intenzívnek az életet, mint amilyen az valójában?
Mintha egymás életének a filmjéből csak egy-egy kockát vagy részletet látnánk, és ezekből egyáltalán nem érthető maga a történet. De amikor valakitől búcsúzunk itt a földön, a filmből egyszerre annyi részletet látunk, amiből már majdnem érthetővé lesz az, ami történt. Ez van velünk itt a földön akkor, amikor sűrű lesz az élet. De persze itt soha nem látjuk az egészet. Odaát, a túlparton, ahova az égi szekér megérkezik, a teljes film valósága látható és érthető lesz úgy, ahogyan soha nem tudtunk róla.
Egyik régi professzorom kedvenc bibliai mondata ez volt Ézsaiástól: "Aki hisz, az nem fut." Valóban, a hit egy olyan látást hoz el az életünkben, amely kicsit megállítja és átváltoztatja az időt. Besűríti az időt. Megengedi, hogy ugyanazt a percet többféleképpen is lássuk. Ugyanazt az embert egyszerre négy-öt dimenzióban is érzékeljük. És ha valóban nem futunk sem magunk elől, sem érzéseink elől, sem tetteink elől, akkor kiderül, hogy Isten szépnek teremtett valamennyiünket, hogy kincsek között sétálunk. Ilyenekké változunk majd el, ilyeneknek lát bennünket a mennyei Atya az Ő házában. Ámen.

A MŰSOR SZÖVEGE
www.tebennedbiztunk.hu - 2009 - Minden jog fenntartva