Tebenned bíztunk eleitől fogva... főoldal | hírek | áhítatok | archívum | könyv | imádságok böjtre | üzenőfal | adatvédelem | kapcsolat

Református Félóra - 2013. szeptember 25.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Most divatos az úgynevezett "akkor és most" fotók készítése. Látunk egy fiatal és egy idősebb testvérpárt például egymás mellett. Időutazások ezek. Most ilyen utazásra indulunk Szőnyi Lászlóval és feleségével. Két külön világ találkozásának a gyümölcsei. Hadifogságban találkoztak a szülők az első világháborúban, és ott együtt alapítottak egy kis egyházközséget az akkor Szovjetunió keleti csücskében. Ez nevezték később árva egyháznak. Az ottani pokolban Isten követeként volt jelen a két szülő, és most két gyermekük meséli el ezt a történetet lányukkal, Szőnyi Katával együtt.

Fekete Ágnes: Hány éves most?
Szőnyi László: Most töltöttem a kilencvenkettőt.
Fekete Ágnes: És a Mama?
Szőnyi Lászlóné: Kilencven éves vagyok.
Szőnyi László: Ajándék, hogy már hatvannyolc éve együtt lehetünk.

Szőnyi Sándor


Szőnyi László: Édesapám, Szőnyi Sándor 1888. nyolcadik hó nyolcadikán született Makón. A szülei hagymakertészek voltak. Hét fiuk volt, Édesapám volt a legidősebb a négy kisebb fiú közül. Az öregtemplom közelében laktak és az öregoskolába járt és ott a Bóna tanítóúr azt mondta az apjának: "ezt a gyereket pedig taníttatni kell!" Így lett belőle az egyetlen "nadrágos" a családban. Elvégezte az iskolát és Pestre került, ahol klasszikafilológus bölcsész lett.
Szőnyi Lászlóné: Közben az egyetem őt ajánlotta házitanítónak gróf Bethlen István gyerekei mellé.
Szőnyi László: Amikor a szakvizsgáját megkapta, másnap már jelentkezett katonának és kiment a frontra. Akkor ilyesféle volt a hazafiság. Az iskolázottabb fiatalokat mielőtt a frontra vitték volna karpaszományos iskolába hívták először. Ott kiképezték, és mint karpaszományos zászlós került ki a frontra. A fronton volt egy rövid ideig. Megkapta a kis- és a nagyvitézségi érmet. Majd ismét a frontra kérte magát. Ott elfogták és hadifogoly lett.

Szabó Mózes


Szőnyi László: Szabó Mózes az udvarhelyszéki Peteken született és élt. A tanítója azt mondta az apjának: "ezt a Mózsit tanítani kell!"
Szőnyi Lászlóné: A lelkésze fölfigyelt a fiúra, és segítette, hogy Udvarhelyen tanulhasson. Ott, mint szolgadiák kapott lakást, kosztot. Tanítványai is voltak. Negyedik után úgy határozott, hogy elmegy tanítóképzőbe, akkor valamelyik kisebbik öccsét is tudja majd taníttatni. Ekkor kitört a háború. Nem kapott karpaszományt és nem volt semmilyen kitüntetése, előléptetése. Egyszerű honvédként kezdte a háborúban, amikor 1917 augusztusában bevonult. Akkor már volt egy lánya. Talán három vagy négy hónap után fogságba esett...
Szőnyi László: ...valahol Galíciában. Mózsival Sándor itt került egy sarzsiba. Az olaszok különböző hadifogolytáborokba vitték az embereket keletre, minél távolabb a nyugati fronttól. Akkor még Fehéroroszország volt.
Szőnyi Lászlóné: Akkor ott kitört a forradalom 1917-ben.
Szőnyi László: A Bajkál-tó melletti Berezovkába, egy nagy gyűjtőtáborban voltak mindketten, de ott nem ismerték egymást, ami nem is csoda, hiszen ott százezres nagyságrendben voltak a foglyok összezsúfolva. Ritkították is őket azzal, hogy volt, akit agyonlőttek, volt, aki megfagyott, volt, aki beleőrült és öngyilkos lett, kifeküdt a hóra, és voltak, akik egymásra találtak és barátok lettek egy életre szólóan. Ez utóbbi volt érvényes Mózsira és Sándorra. Hogy mi szél hozta őket? Az életük meghatározója, az evangélium. Mózsi zsebében ott volt a régi liturgiai rend. Édesapám kezében meg a Biblia, ami ott erősen lapozódott nála. Ez a két atyafi, meg a többi hasonló, kis bibliakörökre állt össze, amit természetesen az akkori táborvezetés tiltott, de a barakkokban összeülhettek. A népeket aztán szétrobbantották, minden hónapban vitték őket még keletebbre, minél messzebbre. Végül, az akkor még kicsi halászfalu, Vlagyivosztok mellett, az Usszur folyó partjánál alakítottak ki egy nagy tábort, mondhatjuk így: "Miklósváron" azaz Nyikolszkban. Oda körülbelül harmincezer embert nyomtak be. Ez már 1918-ban volt. Valahogy a háború is enyhülni látszott onnan. A muszkák unták a szigorúságot, kicsit lazábban engedték őket és így megalakították a Magyarországi Hadifoglyok Protestáns Egyházközségét. Mózsi itt vette elő a liturgiás könyvét és minden a magyarországi törvények szerint alakult. A vezetőségük egy tizenkét tagú presbitérium volt. Ez a gyülekezet ezután nagy barakkot épített ki, amiben háromszázötven ember fért el az istentiszteleten. Ha nem volt istentisztelet, akkor kávéháznak használták az épületet.

A Nyikolszk-Usszurijszki Magyar Hadifogoly Gyülekezet


Fekete Ágnes: Valóban különleges, hogy ezt megengedték.
Szőnyi László: Nem törődtek vele. Adtak engedélyt arra, hogy istentiszteletet tarthassanak. Volt azért olyan, hogy szétzavarták őket istentisztelet közben, mert az egyik nem tudta, hogy a másik nacsalnyik megengedte nekik. Rendszeres istentisztelet volt, azon Szabó Mózes prédikált, a bibliaórákat pedig Szőnyi Sándor és Nagy László tartotta. Egyszerű tanító volt, bár azt, hogy egyszerű, vissza is szívom, mert a tanítókat nagybetűkkel kell írni és föl is állok a tiszteletükre. Ott több tanító is volt. Világi vezetője egy Békási nevű őrnagy volt. Tehát ott egy reguláris egyház volt, amit lehetett volna ellenőrizni bárkinek is, a hivatalos atyafiak közül. Jegyzőkönyvet vezettek mindenről és batyuban, amit onnan hoztak, ezt hozták haza. Az ott szerkesztett énekeskönyvet, bibliaköri magyarázatokat és az oktatási osztály tananyagát. Külön pénzük volt, meg újságuk, ez volt az ottani beszélő. Egy nyírségi tanító egy harmóniumot és egy öt oktávos rövidzongorát készített és azt használták, azzal kísérték az éneket. Ez a tanító volt az énekvezér is. A piacon vették a bádogot, hogy meglegyenek a sípok. A harmónium egy részét hazahozta.

A Nyikolszk-Usszurijszki Magyar Hadifogoly Gyülekezet vezetői (álló sor bal oldalon Walter Teeuwissen, mellette Szőnyi Sándor, ülő sor jobb szélén Szabó Mózes)


Szőnyi László: Az egyházi alkalmakon kívüli időkben is foglalkoztatni szerették volna a társaságot. Például vallástörténeti konferenciát tartottak hatvanegy alkalommal. Ez nem mese volt, hanem azt jelentette, hogy tanítóalkalmak voltak. Kétszer volt szentáldozás, mert voltak katolikusok is. Volt százhatvan bibliai előadás, és ezeken négyezer-nyolcszáz ember vett részt. Volt keresztyén erkölcs megvilágítása százkilenc alkalommal, mert ott is volt, aki így gondolta, a másik meg úgy gondolta. Ezen ötezer-hétszáz ember vett részt. Keresztelés egy volt. Keresztyén értekezések száznyolcvankilencszer volt kétezer-négyszáz ember részvételével. Kórházlátogatás is volt. Ez magyarul azt jelenti, hogy a barakkban sínylődő, még éppen mozogni tudó emberekhez mentek el ötvennyolc alkalommal. Ezerszáz embernek nyújtottak ilyen közvetlen segítséget, majdhogynem búcsúztatást. Itt mindenki nyomorban élt, és, aki az előadást tartotta, ugyanolyan nehéz körülmények között élt, mint a másik, csak egy volt több neki: élő reménysége. Nyolcszázhetvenegy iskolai alkalmat is tartottak, és ezen huszonnyolcezer ember volt. Másfél éve alatt ennyit fogtak be. Volt, amikor írni tanítottak. Volt atlétikai tanfolyam kilencszáz alkalommal. Szórakoztatás, háromszázhatvanhárom alkalommal és ezen száznyolcvanezer ember vett részt. Ez egy hihetetlen szervező munka, hihetetlen szellemi és lelki apparátus és ajándék, hogy ezt meg tudták valósítani. Ott, akik voltak elszakadva a családjuktól reményük se volt, betegek is lehettek. Teljes reménytelenségben voltak és mégis ilyesmire voltak képesek és ráadásul még dokumentálták is. "Nem mese ez gyermek."
Fekete Ágnes: Ez egy nagyon erős hagyaték.
Szőnyi László: A vöröskereszt a hadifogolytáborokban nagyon aktívan segített. Például az oktatási osztály egyetemi szintű előadásaihoz a dán konzulátuson keresztül juttattak el könyveket a táborba. Ezeken az előadásokon nem százan voltak, hanem húszan, de olyan könyvekből tanulhattak, amit kértek.
Fekete Ágnes: Hihetetlen.
Szőnyi László: A MEKDESZ keretében a YMCA egyik titkára ment a távol-keleti hadifogoly térségbe, aki a cseheket kereste. Miután a cseheknek politikailag jó volt a tájékoztatásuk. A csehek elutasították. Akkor került át Vlagyivosztokba, ahol meglepve tapasztalta, hogy itt egy egyház működik. Ezután nagyon sok segítséget adott az élelmezésben, hiszen éhezés is volt, az éhhalál is ismert volt. Miután látta az ottani szervezettséget, és ahogy őt fogadták, gyűjtést indított az otthoni szervezeténél, és egy nagy összeget fordíthattak arra, hogy három hajót kibéreljenek. A tábor három harmadrészét fölszámolták úgy, hogy egy hajó egyharmad és elindították a tengeren hazafelé.

Walter Teeuwissen



Fekete Ágnes: Hogy hívták ezt az embert?
Szőnyi László: Walter Teeuwissen.
Fekete Ágnes: Ő szabadította ki őket?
Szőnyi László: Nem, csak ő volt az, aki az ottaniak alapján hozott vócsert, azzal behajózta a népet, és elküldte.
Fekete Ágnes: Tehát kiváltotta őket?
Szőnyi László: Így is lehet mondani.

I. világháborús hadifoglyok érkezése hajóval Triesztbe


Fekete Ágnes: Mi várta őket, amikor hazaértek a fogolytáborból?
Szőnyi László: Triesztben fogadták őket, csinnadratta nem volt, mert már Románia volt és Magyarország. Ott vonatba rakták őket magyarok a magyarok felé, románok a románok felé. Így került Szabó Mózes Erdélybe, ahol a fogarasi vár karantén részlegén töltött fél évet. Állást ajánlottak neki Magyarországon, de nem vállalta el.
Szőnyi Lászlóné: Székelymuzsnába ment először, ami a világ végén van. Onnan már nem lehet kimenni, csak visszafordulni.
Szőnyi László: Ott született a Mama.
Szőnyi Lászlóné: Utána Édesapám Muzsnába került, ahol református tanító és kántor volt. Aztán államosították a felekezeti iskolákat és megüresedett a lelkészi állás is.
Fekete Ágnes: Akkor kellett aláírni a román hűségnyilatkozatot?
Szőnyi Lászlóné: Igen, de ő ezt nem írta alá. Akkor az egyházhoz ment, különbözeti vizsgákat téve palástjogot kapott a sákramentumok kiszolgálásához, így lévita lelkész lett. Nem az egyetlen. Erdélyben körülbelül heten vagy nyolcan voltak. Lelkészhiány volt, főleg a kis falvakban.
Szőnyi László: Aztán visszajött Erdély egy része és megindult a magyar közigazgatás. Az olyan jól működött, hogy ezt a nyolc tanítót tudták segíteni. Ugyanis mivel nem volt a román államnak tett esküjük, nem volt állami papírjuk, ezért nem kaptak fizetést, se semmit. Ez annyira elkeserítette apósomat, hogy gondolta megkeresi Pesten az egykori hadifogolytársát. Így jött föl Pestre és ott találta meg Édesapámat. Édesapám akkor az Országos Közoktatási Tanácsnak volt a vezetője és el tudta intézni, hogy megkapják a legmagasabb fizetési osztályt. Akkor egyik alkalommal eljött hozzánk a leánya. Bemutatkoztunk egymásnak. Illedelmesen elmondta, hogy "mi fán termett". Délután elmentünk a Sas-hegyre és most itt ülünk.
Fekete Ágnes: A mennyasszony Erdélyben, a vőlegény Sopronban tanul. Ez elég nagy távolság.

Ége


Szőnyi László: Egy teljes Magyarországnyi távolság, de leveleztünk akkoriban. A háború, ahogy közeledett Besztercén szolgáltam. Meglátogattam Szabó Mózeséket Égében, és bemutatkoztam. A lányuk azonban nem volt akkor ott.
Szőnyi Lászlóné: A Dunántúlon tanítottam.
Fekete Ágnes: Mindig ellenkező irányba mentek?
Szőnyi Lászlóné: Igen. A háború alatt édesanyám engem kikísért a munkahelyemre, Érdre szeptemberben és már nem lehetett visszamenni, így itt maradt. Édesapám összehívta a falut és azt mondta, hogy mindenki maradjon otthon, senki ne induljon el, de neki a felesége, meg a leánya kiment, ő utánuk megy, de majd visszajön. Ki is ért Érdre. A munkahelyem megszűnt és elmentünk Igalba, ott vészeltük át az ostromot. Amikor Igal is fölszabadult, ezt megtudták az otthoniak és a falu fogadott egy oroszul tudó embert, akit elküldött értünk. Amikor az a bácsi megérkezett Édesapámat kötéllel se lehetett volna itt tartani, mert azt mondta, hogy őt a falu várja. 1945. április 27-én útnak indultunk vonattetőn utaztunk, négy nap alatt érkeztünk haza. A falu díszkapuval, ebéddel és berendezett lakással két kotló csirkével, egy disznónak a részeivel várt. Azt hiszem, nem tudták volna ettől jobban kimutatni a ragaszkodásukat.

Ége


Szőnyi László: 1945 májusában lehetett már mozogni, akkor elindultam a Mama után. Meg is érkeztem Égébe, de nem voltam még huszonnégy éves. Ki kellett várni azt a néhány napot, amíg nagykorú nem lettem.
Szőnyi Lászlóné: Diszpenzációval megesküdtünk.
Fekete Ágnes: Az, mit jelentett?
Szőnyi László: Azt, hogy ha én valakit el akarok venni és olyan helyzetbe kerülhet, hogy egyedül marad, akkor nekem legyen annyi pénzem, tőkém, hogy ő meg tudjon élni. Meg volt az esküvő. Anyakönyvi hivatal könyvébe, bár nem volt magyar állam, de még bevezették.
Szőnyi Lászlóné: A magyar állam keretein belül esküdtünk.
Fekete Ágnes: A szülei nem is tudtak eljönni?
Szőnyi Lászlóné: Ő is a fogolyvonat szeneskocsijában jött át. Mivel magyar állampolgár volt, én is az voltam, ezért kaptunk egy hivatalos papírt, hogy kiutasítanak az országból.
Szőnyi László: Akkor az erdélyi szülők a hozományt berakták két zsákba. Megtömték azzal, ami belefért. Ezzel a két zsákkal lementünk a legközelebbi nagy vasútvonalhoz. Beszálltunk egy olyan szerelvénybe, amely hadifoglyokért ment Aradra. Ott egy vagon egyik sarkában húzódtunk meg. Ez volt a nászutunk.
Fekete Ágnes: Miért az erdőmérnöki pályát választotta?
Szőnyi László: Nem tudom. Sok olyan út van itt, amit nem tudok. Mi tizenegy alkalommal költöztünk. Tizenkét év után kaptunk először útlevelet, amikor a gyerekek már megvoltak. Akkor tudtunk először hazamenni Erdélybe.
Fekete Ágnes: Hány gyermekük van?
Szőnyi Lászlóné: Három.
Szőnyi László: A gyerekek megteltek azzal, hogy Erdély. A mi generációnkból való rokonság ott már nincsen.
Szőnyi Kata: Az erdélyi nagyapával kétszer találkoztunk. Akkor már ágyban fekvő beteg volt. De a legkedvesebb énekem az, amit tőle tanultam. Ült az ágyban és tanította nekünk a Fönn a csillagok felett... kezdetű éneket. Szőnyi nagyapáról, nekem, mint legnagyobb Szőnyi unokának, nagyon sok emlékem van. Tizennyolc évig lakott nálunk. Én tanultam nagyapától a legtöbbet. Nyelveket, németül, angolul, latinul. Nagyapa vasárnap délutánonként kávézáskor elmesélte az előző heti élményeit. Ez abból adódott, hogy ő csak idegen nyelven olvasott élete utolsó időszakáig. Amiket olvasott, igazi jó tanár módjára, nekünk szépen rendre elmesélte. Mind megtanultuk, hogy amit tudunk, az akkor ér valamit, ha azt tovább is tudjuk adni.
Fekete Ágnes: Tanár volt ő?
Szőnyi László: Miskolcon volt tankerületi királyi főigazgató. Aztán orosz nyelvtant állított össze és ez lett az első magyarországi tankönyv. Innen leváltották, eljárás indult ellene, fizetését megvonták és Makóra került. Ott az ottani általános iskolában tanított a gyerekeknek nyelveket.

Emléktábla


Szőnyi Kata: 2004-ben az égei templom falán egy emléktáblát helyeztek el. Hasonlóra került sor a kőbányai Gergely utcai református templom falán is. A Nyikolszk-usszurijszkban alapított egyházi közösség emlékére.
Fekete Ágnes: Ő a hadifogságról kizárólag hálával beszélt?
Szőnyi Kata: Igen. Például elmesélte, hogy volt ott egy suszter, akitől megtanult cipőt javítani. Azt hiszem ez öröklődött is a családban, hogy bármilyen nehéz is volt a helyzet, abban mindig azt láttuk, ami előremutató, amiért hálát lehet adni.

Cipészműhely Nyikolszk-usszurijszkban



Figyelmükbe ajánljuk Kovács Bálint Krisztus kisded egyháza című könyvét, amelyet 1999-ben adott ki a Ráday Kollégium nyomdája.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Az Október a Reformáció Hónapja című rendezvénysorozat ökumenikus nyitó istentisztelete október elsején, kedden 18 órakor kezdődik Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa az idén is megrendezi a Teremtés Ünnepének hetét, amelynek témája most a VÍZ lesz. A rendezvénysorozat nyitóistentisztelete szeptember 29-én, vasárnap 10 órakor lesz Hajdúnánáson, a református templomban.

Hálaadó istentisztelettel, kiállítással, zenés-irodalmi műsorokkal, könyv és DVD bemutatókkal emlékeznek meg a Debreceni Református Kollégium 475 éves fennállásáról szeptember 27-én, pénteken és 28-án, szombaton. Pénteken 14 órától mutatják be a Kollégium Dísztermében a jubileumi kollégiumtörténeti kiadványokat és a Kollégiumi Kántus DVD-jét. 28-án, szombaton 11 órától pedig Hálaadó istentisztelet tartanak a Nagytemplomban, ahol Bölcskei Gusztáv hirdeti az Igét.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a gyülekezet 100 éves fennállása alkalmából szeptember 29-én, vasárnap 15 órakor Pilisen, a református templomban.

A hAngelika Kamarakórus és a Gratia Nostra Vegyeskar ad koncertet szeptember 29-én, vasárnap 16 órától Pákozdon, a református templom előtt.

...incontro con corelli... avagy egy római találkozás a mesterrel címmel tartanak barokk koncertet szeptember 29-én, vasárnap 18 órakor Budafokon, a református templomban.

Jótékonysági hangversenyt rendeznek Soltész Enikő zongoraművész és barátai részvételével szeptember 28-án, szombaton 18 órakor Budapesten, a Szilfa utca 4. szám alatti Kájoni János Közösségi Házban.
Kárászy Szilvia harangjátéka és Steinbach József előadása a muzsika és a lélek kapcsolatáról szól szeptember 29-én, vasárnap 15 órakor Gyulakeszin, a Csigó kastélyban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Ézsaiás próféta 3. fejezetéből!

Szent iratok nyitott tekercse


"És nyomorba jut a nép; egyik a másik ellen, ... a gyermek az öreg ellen" (Ézs 3,6)

Az ősznek a legszebbek a színei, mi mégsem szeretjük az ősz üzenetét. Válogatunk a színekben. Bár ilyenkor ősszel kívánkoznak le a piros almák a fáról, és be a verembe, az emberi életben szebbnek találjuk az éretlent, a zöldet, a fiatal, élénk vonásokat, szemben a ráncokkal, a görbeséggel. Valami elemi elutasítás van bennünk az érett lét mély értelmével szemben. Mert ami megérett, az leesik, annak úgymond a fán legalábbis nincs jövője. Ezért mindenképpen a fiataloknak akarunk kedvezni, és szembeállnak vágyaik az idősek vágyaival. Az egyházban is kérdés ez. Még egy rádióadásban is. Legyek lassabb, mert nem értik, mondják egyik oldalon. De legyen kicsit pörgősebb a műsor, több zene kellene. Ne foglakozzunk közügyekkel, de másfelől a család dolgaival se. Fiatalok, szemben az idősekkel. Nem jól van ez így.
Eszembe jutott, ahogyan Pilinszky János Rainer Maria Rilkét idézi: "A költő világvégi, elhagyatott kis falucskán utazott keresztül, mikor az utolsó házacskánál megállította kocsiját. Öreg, kilencvenesztendős nénikét talált a konyhában, ki a vendéget orosz szokás szerint szeretettel fogadta. Úgy emlékszem, nem is beszélgettek, az öregasszony csak nézte és kiszolgálta őt. Mikor aztán Rilke rövid pihenő után búcsút vett tőle, az asszony a küszöbig kísérte, s ott mélyen meghajolva így szólt hozzá: Köszönöm uram a Mindenhatónak, hogy mielőtt meghalok, utoljára még egy vendéget küldött házamba."
Később ezt írja: "A világ telve ... nagyon csendes szépséggel. Néha az az érzésem, hogy szinte egyedül ez a csendes jóság tartja fenn szívós és szolgálatos munkájával a fiatalság harsány és zavaros életét. A nagyvárosok árnyékában és lármájában, észrevétlen, öregasszonyok élnek, fáradhatatlan türelemben és munkában; csendes tevékenység az övék, mint a gépek között a szövőszéké. Ha egy nap abbahagynák, először meg se hallanánk, másnapra, harmadnapra mégis belebénulna a világ. Ők alkotják azt az észrevétlen, titokzatos hálót, mely finom erejével felszínen tart és mindent megemel. S mindezt szinte névtelenül teljesítik, minden dicséret és dicsőség nélkül. Dolgoznak, imádkoznak és szeretnek: innét szépségük"
Igen, nyomorba jut a nép, ha a gyermek az öreg ellen van, és öreg a gyermek ellen. A természet üzen a tavasszal is és az ősszel is. Most ősz van. Üzeni, hogy ami egyszer virág volt, ami egyszer gyümölcs lett, annak meg kell érnie. Ismét Pilinszky Jánost idézem: "Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs, ha még kinn felejtették a fán... mint a nagy színész, ki elérte leghangosabb sikerét, s most emlékiratait rendezi, mint az öregedő szerelmes, ki nem akar már semmit, mert mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Érdemes meglesni a kamrában egy halom almát. Szelíd, nyugdíjas mosollyal ismerkednek egymással, végtelenszer ismételgetve szokásos, egyszerű történetüket, mindig ugyanúgy és ugyanazt, akár valami kaszinóban."
De a természet rendje szerint ez az érés, kopaszodással jár. A fák úgy néznek lassan ki, mint egy megtépett és kifosztott anya. Ezt is átéli az ember az öregedéssel. A külsődleges kérdések eltűnnek. Lóg a ruha azon, akin olyan szépen feszült nemrég. Elrozsdásodik a virág szirma, lepotyog egyik a másik után. Valaminek le kell bomlania ahhoz, hogy megérjen az emberi lét gyümölcse. Ugyanakkor az őszi szüret az átváltozásokról is szól. A szőlőből must lesz, aztán borrá érik. A szőlő nem hal meg, hanem külső formájában és belső tulajdonságaiban is átalakul. Mégis megőrzi azt az ízt, amit egykor ő is hordott a tőkén.
Így öregszünk mi emberek is. Egyik nap az utcán láttam egy idős nénit. Egy teraszon állt, valami divatos sportmárkájú póló volt rajta. Valószínűleg az unokája vetette le, neki még jó. Körülnézett, révedezett a messzeségbe. Olyan volt ez a kép, mint egy időutazás. A fiatalos öltözet, az a távolba merengő tekintet, mint aki már megérett az utazásra. Már mindegy mivel borították be testét, nem ez a fontos. Az érés egyik része a hangsúly, a helyem megtalálása. A virág tudja, neki most már magot kell érlelnie. A gyümölcs is dolgára megy, életet ad, táplál. Csak mi emberei nem tudjuk ezt? A gyermek megfogja szeretettel a nagyapa kezét. A körte a család kosarába kerül.
Ne jusson nyomorba a nép! Ne akarjunk örök tavaszt! De nincs örökké ősz sem. Milyen szép a magyar nyelvben az, hogy az öreg szóval egy másik szót is képeztek: öregbül. Sajnos ma ritkán használjuk ezt, azt jelenti, egyre fontosabb, erősebb lesz. "Mikor öregbülnek az igazak, örül a nép; mikor pedig uralkodik az istentelen, sóhajt a nép." (Péld 29,2) Bárcsak öregbülne Krisztus igazsága közöttünk! Ámen.